Ezek voltak Kádár János utolsó szavai, amelyeket rögzítettek is hangfelvevővel, így búcsúzott

Magyarország a 20. század viharában

A huszadik században hazánk sorsát történelmi mércével mérve egymást gyorsan követő, óriási történelmi fordulatok alakították. Az évszázad elején Magyarország még a Habsburg Birodalom része volt, a század végére pedig - területében megcsonkítva, többszörös rendszerváltások után - már független köztársaságként lépett át az új évezredbe.

Az eddig leghosszabb korszak a második világháború lezárultával kezdődött, amikor a szovjet hadsereg megszállta az országot, majd a Moszkvából visszatért kommunista vezetők, Rákosi Mátyás irányításával, kiépítették a diktatúrát. 1949-re mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a kommunizmus rendszere teljes egészében átvette a hatalmat.

A rezsim első szakasza az 1956-os forradalomig tartott, amelyet bár levertek, megrendítette a rendszer alapjait. A hatalmi űrt Kádár János töltötte be, aki évtizedekre az ország első számú vezetőjévé vált. Főtitkári pozícióját egészen 1989-ig megőrizte, ám élete végén, már súlyos betegsége idején, minden tisztségétől megfosztották.

Egy sokáig titkolt esemény: Kádár János utolsó beszéde

Kádár végső nyilvános fellépése 1989-ben történt, immár nem mint hatalmon lévő politikus, hanem mint megtört, rangjától megfosztott ember. Súlyos testi és lelki bajok gyötörték, mégis elindult a pártszékházba, orvosi tiltás ellenére.

A teremben Grósz Károly mutatta be a jelenlévőknek, akiknek fogalmuk sem volt arról, miről kíván szólni az idős politikus.

A hallgatóság megdöbbenése szinte tapintható volt: egykori teljhatalmú vezetőjük összezavarodva, de elementáris erővel kezdett beszélni.

A beszéd öröksége

Papír nélkül, több mint egy órán át beszélt mindenről, ami nyomasztotta: az 1956-os forradalom, a megtorlások, Nagy Imre sorsa, saját betegsége, felesége, sőt, még tolmácsok kivégzése is szóba került. Bár kusza és nehezen követhető volt, egyértelműen bűnbánat és önigazolás keveredett benne. A jelenlévők annyira megdöbbentek, hogy a rendezvényt félbeszakították, többen sírva fakadtak.

A beszéd sokáig nem került nyilvánosságra, de mára történészek, irodalmárok és színházi alkotók is feldolgozták. Ez a dokumentum nemcsak egy ember drámája, hanem egy korszak lezárásának hátborzongató lenyomata. Kádár János élete nem békés lecsengéssel ért véget: utolsó megszólalása a történelem egyik legsúlyosabb önvallomásaként maradt fenn.

Kádár János hosszú, zavaros beszéde ezzel a résszel ért véget (a vastagon szedett, zárójeles rész az magyarázat):

De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ’56 ellenforradalom, vagy népi felkelés. Mert én amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktüntetés, fölkelés, és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak.

Ezt értettem a résztvevőkre is és a dolog menetére is, mert különben senki nem érti, hogy én miért beszéltem így, ahogy beszéltem. Mert az a helyzet, most már rájöttem, a (’56. október) 28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek.

És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok. Tehát ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg, aki nem jóindulattal van irántunk, és elvtársnak sem szólítok senkit sem, mert hátha oka van annak, hogya megrögzött optimista szó, amikor én sok évig mondtam valamit, az én visszaemlékezésemben (a Kanyó-féle interjúban) nem szerepel. Mert én csak akkor tudom aláírni. Köszönöm szépen.

_{szöveg: Mandiner}

A beszéd felvétele: