Ezt a két betűt kivennék a magyar ABC-ből, teljesen logikus döntés lenne, ha nem lennének ott?

A két leggyanakvóbban nézett szereplő: dz és dzs

Még mindig ott vannak. Még mindig külön betűk. Még mindig beletartoznak a hivatalos magyar ábécébe. A dz és a dzs – ez a két különös, három- és négybetűs karakterhalmaz – évtizedek óta okoz homlokráncolást, fejtörést, de leginkább egyetlen dolgot: kérdőjeleket. Tényleg megérdemlik a helyüket a sorban? Vagy egyszerűen csak túl régóta vannak ott ahhoz, hogy ki lehessen söpörni őket?

A kérdés nem csupán esztétikai. A dz és a dzs körüli bizonytalanság sokszor már általános iskolában is felüti a fejét.

Miért lettek egyáltalán „külön” betűk?

A legtöbb betű egyetlen hangot jelöl. A „b” például mindig b-t, a „k” mindig k-t. De vannak olyan hangok a magyar nyelvben, amelyek nem férnek bele egyetlen betűbe – ilyenek az ún. affrikáták, ahol a hang ejtése egy zárással indul, majd egy zörej követi. Ezek közé tartozik a jól ismert „c” és „cs”, valamint a kevésbé barátságosan hangzó „dz” és „dzs” is.

Míg a „c” a „tsz” hangot takarja, a „dz” ennek zöngés párja, a „dzs” pedig a „cs” zöngés változata. A nyelvészek számára tehát ezek valóban egy hangnak számítanak – hiába több betűből állnak. Ezért kerültek be a hivatalos ábécébe is, és ezért tanuljuk így az iskolában.

Akkor mégis mi a gond velük?

A fő probléma a hanghosszúság és fonotaktika kérdése. A magyar nyelv szabályai szerint a hosszú mássalhangzók természetes előfordulási helye két magánhangzó között vagy szó végén van – ilyen például a ruccan, loccsan, strucc vagy meccs. Viszont szó elején vagy más mássalhangzók mellett hosszú mássalhangzó nem állhat: stru[c]tól, me[cs]től – itt mindig rövidnek ejtjük őket.

A dz és dzs azonban különlegesek. Még ott is többnyire hosszúként jelennek meg, ahol a magyar nyelv szabályai szerint akár rövidnek is lehetnének: például mene[ddzs]er (nem mene[dzs]er), me[ddz]oforte (nem me[dz]oforte), bri[ddzs] (nem bri[dzs]), vagy e[ddz] (nem e[dz]). Röviden csak akkor halljuk őket, ha szó elején vagy mássalhangzó mellett állnak, mert ilyen pozícióban a hosszú ejtés egyszerűen lehetetlen: dzsembori, Dzurinda, findzsa, brindza.

Ez pedig azt jelenti, hogy a dz és dzs lényegében csak hosszú hangként működnek a magyarban. Ilyen pedig nincs másik az ábécében – minden más mássalhangzónak van rövid és hosszú formája is. Innen nézve teljesen érthető az az álláspont, miszerint ezek inkább hangkapcsolatok, nem pedig önálló betűk. Hiszen úgy viselkednek, mint a tt vagy ccs a lá[tty[a (lát + ja) vagy ha[ccs]ereg (had + sereg) szavakban. Vagyis logikus lenne, ha a dz és dzs nem szerepelnének külön betűként az ábécében.

Történelmi véletlen vagy szükségszerűség?

Sokan gondolhatnák, hogy ezek a betűk újkori szörnyszülöttek, valami túlbuzgó helyesírási reform örökségei. De ez nem igaz. A „dz” és „dzs” régebbi magyar szavakban is ott lapulnak: kérődzik, madzag, edz, bandzsa, halandzsa – ezek nem új kölcsönzések, hanem régóta beépültek a nyelvbe.

Ugyanakkor az is tény, hogy ezek a hangok ritkák. A magyar nyelv szókincsének jelentős részében nem szerepelnek, és ha idegen eredetű szavak kerülnek be (például „dodzsem”, „bridzs” vagy „dzsungel”), azok csak tovább növelik a bizonytalanságot. Ez pedig újra és újra felveti a kérdést: tényleg megéri külön betűként kezelni őket?

Mi történne, ha eltűnnének az ábécéből?

Egyes javaslatok szerint a dz és dzs nem tűnnének el a nyelvből, csak az ábécéből. Ez azt jelentené, hogy például a „dzseki” szót nem „dzs” kezdőbetűvel jegyeznénk meg, hanem „d”-vel és „zs”-sel. Az iskolákban nem kellene újabb különálló mássalhangzónak tanítani, és nem okozna annyi zavart a szótagolás, helyesírás.

Ez azonban olyan változtatás lenne, ami nemcsak nyelvtani kérdés, hanem mélyen érintené a nyelv írásképét, és akár a kulturális identitás egy apró darabját is. Hiszen attól még, hogy valami logikusnak tűnik – a nyelv nem mindig logikus, hanem megszokott.

Akkor maradjanak? Vagy menjenek?

A dz és dzs esete jól mutatja, hogy a nyelvi hagyományok, a tanítási gyakorlat és a nyelvészet szempontjai nem mindig fedik egymást. Nyelvészeti szempontból könnyen érvelhető lenne amellett, hogy ezek nem valódi önálló betűk, hiszen alig-alig léteznek rövid formában, és hangtanilag is inkább hangkapcsolatoknak tűnnek.

Mégis, több mint száz éve szerepelnek a magyar ábécében, külön betűként tanítják őket, és a szótárak is így kezelik őket. A gyakorlatban tehát egyfajta nyelvi konvencióként rögzültek – akkor is, ha a rendszer nem teljesen logikus.

A valódi kérdés így inkább az: érdemes-e megbontani egy jól bejáratott rendszert csak azért, mert valami kilóg belőle? Amíg nincs társadalmi vagy oktatási nyomás a változtatásra, a dz és dzs minden furcsaságuk ellenére is maradnak. Csendben, magukban – és továbbra is egyetlen betűként számoljuk őket.

Az alábbi videóban mélyebb betekintést nyerhetünk a magyar nyelv eredetébe: 

_{Forrás: nyest.hu}