Csörgött a telefonom és felvettem: életem legfurcsább két percét éltem át, aztán darabokra törtem a mobilt.

Olvasónk levelét változtatás nélkül közöljük.

Egy várva várt este

Egy hosszú hét után igazán kijárt már egy kis kikapcsolódás, ezért egy kellemes vacsorát szerveztünk a barátaimmal. Minden apró részletre figyeltünk: gondosan megterítettük az asztalt, egy-egy illatos gyertyát gyújtottunk, és valaki még egy kis jazz-t is tett a háttérbe, hogy igazán otthonos legyen a hangulat. Ahogy sorban érkeztek a barátok, egyre jobban feldobódtunk – nevetés és jókedv töltötte be a szobát.

A telefonok az asztalon maradtak

Ahogy megérkeztem, rögtön letettem a telefonom a nappaliban az egyik kis asztalra, ahol a többiek már ugyanezt megtették. Később észrevettem, hogy a társaságból egy másik lánynak, Kingának, ugyanolyan telefonja volt, mint nekem: ugyanaz a márka és szinte ugyanolyan tok is, csupán egy apró virágmatrica különböztette meg az enyémtől. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, hiszen csak beszélgettünk, élveztük a vacsora előtti beszélgetést és az egymásra figyelést. Az idő észrevétlenül repült, és úgy tűnt, hogy minden a lehető legjobban alakul.

Egy furcsa hívás a semmiből

Egyszer csak meghallottam, hogy csörög a telefonom. „Furcsa” – gondoltam –, hiszen a barátom mondta, hogy egyik haverjánál tölti az estét, nem vártam, hogy felhív. Ránéztem Kingára, aki éppen nevetett valamin, és odasúgtam neki, hogy „csak egy pillanat” – majd kimentem a nappaliba és felvettem a telefont.

– Szia! – szóltam bele mosolyogva. – Hogyhogy hívsz? Nem úgy volt, hogy a haverokkal vagy?

A vonal másik végéről azonban egy gyors, ideges szuszogás hallatszott, majd némi habozás után egy cím érkezett. Semmi magyarázat, semmi pontosítás. A barátom halkan, de határozottan lediktálta a címet, majd lerakta. Ott álltam megkövülten a nappali közepén, a fülemhez szorítva a telefont, és próbáltam feldolgozni, mi történik.

Gyanakvás és egyre növekvő feszültség

Visszamentem a társasághoz, letettem a telefont és elmerengtem. Nem volt túlzottan szokása ilyen „rejtélyes” játékokat játszani, így mindenféle gondolat átfutott a fejemben. Az egész helyzet egyre gyanúsabbnak tűnt, de még nem gondoltam semmi rosszra – talán csak meglepetést tervez. Ahogy visszatértem az asztalhoz, rápillantottam a telefonra. Akkor döbbentem rá, hogy valami nincs rendben.

A felismerés pillanata

A kijelzőn ugyanis nem a saját háttérképem virított, hanem egy másik kép, amit azonnal felismertem: Kinga virágmintás fotója. Rá kellett jönnöm, hogy nem az én telefonomat vittem magammal, hanem az övét. A felismerés lassan, de egyre élesebben hasított belém: nem engem hívott, hanem őt.

A kitörő düh

A kezem remegni kezdett, ahogy lepillantottam a készülékre, és a harag, a döbbenet hirtelen lobbant fel bennem. Szinte önkívületi állapotban voltam, ahogy az indulat eluralkodott rajtam. A telefon szinte magától csúszott ki a kezemből, egy határozott mozdulattal az asztal széléhez csaptam. A kijelző szétrepedt, ahogy darabokra tört az asztalon.

A többiek megdöbbenve néztek rám.

– Bocsi… – suttogtam alig hallhatóan. – Mennem kell.

Felvettem a táskám, sietősen elköszöntem, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam arra a címre, amit a barátom adott. Az egész úton zaklatottan vert a szívem, és újra meg újra azon járt az eszem, hogy vajon mi történhetett. Az a gondolat, hogy Kingát hívta, elárasztott kétségbeeséssel. Hogy lehetett ennyire naiv? Én tényleg azt hittem, hogy mi ketten…

Az igazság pillanata

Amikor megérkeztem a megadott címre, szinte összetört minden addigi illúzióm. A ház előtt megállva megláttam őt, amint éppen kilépett az ajtón, láthatóan meglepődött a megjelenésemen. A számon szavak nélküli kérdések, a harag és a fájdalom keveréke tört elő belőlem.

– Szóval… Kingával? – csúszott ki a számon, alig bírva megfékezni a hangom remegését.

Ő lesütötte a szemét, és az a csend többet mondott minden szónál. A válasz egyértelmű volt, és minden kétséget kizáróan fájdalmas. Az érzések, amelyeket akkor éreztem, már nem voltak megmagyarázhatók vagy leírhatók. Tudtam, hogy nincs tovább.

Azóta is darabokban

– Ennyi volt – mondtam egyszerűen, és megfordultam.

Azóta is nehéz elhinni, hogy ilyen könnyen kicsúszhat minden a kezeim közül. Azóta összetörve érzem magam.