Ezek voltak Sinkovits Imre utolsó szavai, megrázó még olvasni is, amit a feleségének mondott

Sinkovits Imre idén lenne 96 éves. Hazánk egyik valaha élt legnagyobb színészlegendája 2001. január 18-án hunyt el, de olyannyira imádta a színészetet és a színházat, hogy életének utolsó estéjén is a Pesti Magyar Színházban játszott; a Csongor és Tündében alakította a Tudóst. Akkor már légszomj gyötörte, alig tudott színpadra állni, de nem érdekelte az állapota, mindenáron ki akart állni a közönség elé.

A Nemzeti Színház magazin 2013 novemberében kiadott számában részletesen leírták, hogyan teltek az Egri csillagok Dobó Istvánjának utolsó órái, majd később nyilvánosságra hozták az utolsó üzenetét is, amit még ennyi idő után is megrázó olvasni.

Gondoltad volna? Sinkovits Imre ebben a filmben szinkronizált utoljára, nem is hinnéd, kinek a hangján szólalt meg az egyik legnagyobb magyar filmcsillag

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Mihalovics Péter tüdőgyógyász felidézte azt a napot, amikor Sinkovits Imre az esti előadás előtt elment hozzá. Az orvos elmondása szerint a színész rettenetes állapotban érkezett meg, szürkén, halálverítékkel. Azt hitték, ott helyben össze fog esni. Megpróbálta lebeszélni, hogy színpadra álljon, de Sinkovits hallani sem akart erről, mondván az előadás nem maradhat el. Miután semmivel sem tudtak rá hatni, injekciókkal, belégző kezeléssel sikerült javítani az állapotán, majd váltott vele néhány szót, amiből aztán kiderült számára, hogy a művész miért így állt hozzá a dolgokhoz:

„Addig akarok csak élni, ameddig színpadra tudok lépni. Ha mindentől eltiltanak, nincs értelme élnem. Ha a fulladásos halál ilyen, akkor ha lehet, ne tartson sokáig”

- mondta vissza Sinkovits szavait a tüdőgyógyász.

Az utolsó előadása után az autójához is nehezen jutott el, nem is akarták egyedül elengedni a színházból, de nem akarta, hogy taxi vigye haza. Végül a saját kocsijával vitték haza, a színház bútorosa tette meg vele az utolsó útját. A házban a mindenes, Marika fogadta, csupán egy kis levest evett vacsorára, aztán beleült a foteljébe, és elaludt. Másnap, január 18-án késő délelőtt ébredt, majd utolsó szavait feleségének, Gombos Katalinnak mondta el:

„régen aludtam ilyen jól”.

Rögtön öltözködni kezdett, hogy elinduljon a szanatóriumba, aztán a rádiófelvételre, addig párja kiment a konyhába, hogy kávét melegíttessen Marikával. Mikor visszatért a szobába, Sinkovits Imre már holtan feküdt a padlón. Mikor később lepedőbe takarták a testét, fia, Sinkovity-Vitay András mosolyt látott édesapja arcán.

Utolsó üzenetének azt a levelét tekintik, amit az az óbudai Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban olvasott fel a diákoknak. Sinkovits Imre végső üzenetét most teljes egészében, változtatás nélkül mutatjuk meg nektek:

Egy hetven esztendős vén diák az óbudai Árpád Gimnáziumból kéri türelmeteket néhány mondat erejéig. Legelébb is, sohasem felejtsétek el iskolátok névadójának, Kőrösi Csoma Sándornak élete példáját. No nem kell ezért világutazókká válnotok, hogy a magyarság eredetét, őshazáját felkutassátok. Akad felfedezni, megőrizni való e 75 esztendeje Csonka Hazában is! (Elég ha Csoma Sándor szülőfalujára, a háromszéki Kőrösre gondolunk.)

Nem kell elzarándokolni a távoli Dardzsiling régi angol temetőjébe sem, ahol végre megpihen „...egy szegény, árva magyar pénz és taps nélkül! Ki nemzetének bölcsejét kereste és a maga sírját találta itt - de halhatatlanságát is!", miként sírfeliratán olvasható. Élete példáját kutassátok s kövessétek! Önfegyelmét és szorgalmát, keresztény hitét és edzett testét, puritán életvitelét, hatalmas műveltségét! S mindezeket a Haza és Emberiség szolgálatába állítva!

Ez a mai harsogó-csápoló-idegrángásos, lélektelen „fogyasztói társadalom", diszkóival, hamburgerjeivel, drogos-alkoholos tömeghisztériájával, mint a hínár húz le a tartalmatlan, csenevész élet mocsarába! Az így elsatnyult testben, milyen lélek lakozhat? Márpedig Magyarországnak testben és lélekben is erős, egészséges, keresztény Ifjúságra és Családokra van szüksége, ha fenn akarunk maradni a jövő századokban, évezredekben! De feladat vár Rátok a nyelvápolás terén is. Nem a tibeti nyelvtan s szótár elkészítése, csupán Édesanyátok nyelvének tisztán tartása, megőrzése, hogy szeplőtlen gazdagságában adhassátok tovább gyermekeiteknek, unokáitoknak! Mert ez az egyik, tán legerősebb kapocs, mely összeköt Valamennyiünket, élő és holt magyarokat!

Végezetül! Nem az Őshazát kell keresnünk! (De azért ismerjük meg a tudósok, nyelvészek, régészek s néprajzosok eddigi kutatásait, eredményeit.) Ezt a mostani, megcsonkított, fenyegetett sorsú Hazát kell megismernünk, felemelnünk, becsülnünk és megvédenünk, magunknak s a Jövendőnek! Tamási Áronnal szólva: „Mi végre vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne!" Ez a „valahol", itt van a talpunk alatt! Magyarország! Fiatal Barátaim! Tudom, nem kevés, amit kértem Tőletek. De csak így, s csak ezért érdemes élni! Márpedig e Nemzetnek annyi hősi halottja volt, most hősi élőkre van szüksége!

Hiszem, Ti azok lesztek! Megfáradt, öreg, de szeretetet, hitet sugárzó karommal ölellek Benneteket!