Irdatlanul zseniális lett a Dűne második része, ilyen filmek miatt érdemes moziba járni - kritika

Frank Herbert galaktikus eposzának megfilmesítése mind ez idáig lehetetlen küldetés volt, elég csak az 1984-ben készült adaptációra gondolni, amit néhány kritikus kivételével mindenki rosszul fogadott, bukott a pénztáraknál is, és bár később ugyancsak kultikus filmmé vált, a magam részéről nem szívesen nézném újra. Elismerendő, hogy a forgatókönyvet is jegyző rendező, David Lynch mindent megtett, hogy méltó módon vigye vászonra az alapművet, és korához mérten lenyűgöző a látványvilága, de egy ilyen összetett, vaskos könyvnél, mint a Dűne, ami ráadásul ennyi karaktert mozgat, illetve ilyen sok népet, uralkodóházat, és kultúrát mutat be, tényleg már jó előre borítékolható a kudarc - főleg ha egy durván 140 perces filmbe akarunk belezsúfolni egy közel 900 oldalas történetet.

Utólag David Lynch is belátta, hogy talán nem kellett volna elvállalnia ezt a projektet, de olyan sok lehetőséget látott benne, amit szeretett volna kipróbálni, hogy tényleg így 40 év után is megemelhetjük a kalapunkat előtte, mert ő legalább megpróbálta. Aztán jött a 2021-ben bemutatott próbálkozás ezúttal a Szárnyas fejvadász 2049-et és az Érkezés-t is rendező Denis Villeneuve-val, aki csak úgy volt hajlandó belevágni a projektbe, ha a regényt két részre oszthatta. A stúdió végül belement, bár tartottak tőle, hogy ismét csúfos kudarc lesz a vége, és Villeneuve is úgy csinálta meg tisztességesen a Dűne első részét, hogy tisztában volt vele, talán sosem valósulhat meg a folytatás.

Szerencsére nem így lett, már a magyarországi mozikban is látható a Dűne második része, és bár nem szokásom ily módon kifejteni a véleményemet, most mégis azt kell mondjam, hogy

ez egy kib*szott jó film lett!

Nekem sajnos kimaradt moziban a Dűne első része, streamingen volt szerencsém először látni, és akkor nem igazán nyűgözött le. Túlságosan lassúnak és vontatottnak éreztem a cselekményt, illetve nehezményeztem azt, hogy az egész olyan volt, mint egy sorozat pilotja - akkor lett vége, amikor végre beindult volna a történet. Hozzáteszem, nem olvastam a regényt, így nem érzékeltem benne azokat a hiányosságokat és negatívumokat, amit az alapmű rajongói felróttak neki.

^{(Fotó: Profimedia)}

Másodjára már sokkal jobban tudtam értékelni, és mindenkinek, aki befizet majd a folytatásra, javaslom, hogy előtte újrázza az első részt, mert úgy fog igazán teljes élményt nyújtani. A Dűne második része nemcsak egy egyszerű folytatás, hanem egy olyan monumentális, szemet gyönyörködtető sci-fi élmény, amit vétek nem nagyvásznon nézni. Ezek azok a filmek, amikért érdemes mozikba járni, és külön hangsúlyoznám, hogy aki teheti, mindenképpen IMAX-ben üljön be rá.

A Dűne második részében Denis Villeneuve emeli a tétet, beveti a nagyágyúkat, hatalmas hanggal, káprázatos felvételekkel, és lehengerglő látványvilággal szögez minket a székbe közel 3 órán keresztül - senkit se riasszon meg az első résznél is hosszabb játékidő, ez a 166 perc gyorsabban elsuhan, mint egy méretes homokférget hajtó fremenharcos.

A szereplők itt már nem tétováznak, nem a háttérben szövögetik terveiket, mindenki kiteríti a lapokat, nyíltan, szó szerint kivont késekkel játszanak, ki a hatalomért és a trónért, ki a szabadságért és a népéért harcol. Timothée Chalamet-ről nem túlzás azt mondani, hogy korunk egyik legtehetségesebb fiatal színésze, aki előtt fényes jövő áll Hollywoodban, a Dűne második része nem csak a messiástörténet miatt az ő felemelkedése, de mondhatjuk, hogy most tudott elérni arra a szintre, amikor azt mondom: ez a srác zseniális színész!

^{(Fotó: Profimedia)}

Az első részben túlságosan kevesett látott Zendaya is ki tudja bontani szárnyacskáit, Paul Atreides mellett Chani is kiemelten fontos szerepet kap - hogyan lesz a hitetlen fremenlányból támogató társ, könyörtelen szabadságharcos, majd aggodalmakkal és heves érzelmekkel teli lelki roncs.

Dave Bautista számomra még mindig nem több egy üvöltöző, sápadt pojácánál, Stellan Skarsgård Bárójától viszont még mindig a hátamon futkos a hideg. A Harkonnen-vezérekhez csatlakozott új karakterként Austin Butler a szociopata, elmebeteg Feyd-Rauthaként, aki kétségkívül a film egyik csúcsa, míg az elszomorítóan keveset szerepeltetett Chrisopher Walken kisujjból kirázza IV. Shaddam császár figuráját.

Florence Pugh is hozza a tőle megszokottat, de őt is keveset láthatjuk, és mindenképpen említést érdemel Josh Brolin és Javier Bardem, akik egy kevés humorral és lazasággal oldják az egyébként nagyon sötét, nagyon brutális, és szövevényes karakterközpontú cselekményt. Brolin az a fajta harcos és védelmező, akivel bárki szívesen haverkodna, Javier Bardem pedig kicsit megidézte nekem a Monty Python Brian élete egy bizonyos jelenetét ezzel a komikus, "túlzottan hinni akarok abban, hogy eljön a messiás" viselkedésével.

^{(Fotó: Profimedia)}

A Dűne második része egy grandiózus film, ami tartogat majd meglepetéseket - elsősorban azoknak, akik nem olvasták a regényt -, és ami sokkal akciódúsabb, mint az előző része. A kisebb rajtaütések, összecsapások is igen jól vannak koreografálva, de a döntő ütközet az Arrakison egy olyan nagyszabású csatajelenet, amire sokáig fogunk emlékezni, és filmtörténeti szempontból is kiemelkedő.

Bár a film első harmada ugyanúgy lassabb, de nem érezzük azt, hogy bármi felesleges lenne benne. Denis Villeneuve mindenkire hagy időt, senkit sem akar kivágni vagy visszaszorítani, mindenkit megvár, amíg eljut a céljáig, hogy aztán a végén egymásnak eressze a karaktereket, mi pedig egyetlen szó és unott átkönyökölés nélkül ámulunk a moziban.

A Dűne második részében minden benne van, amit egy nagyszabású filmtől, egy sci-fitől várunk. Brutálisan látványos, káprázatos felvételek vannak benne, kiemelkedő alakítások fantasztikus színészektől, megfűszerezve Hans Zimmer libabörözően zseniális zenéjével; magyarán egy kiváló folytatás, amit mindenképpen moziban kell látni.

Ezek után pedig reménykedjünk, hogy elkészülhet A Dűne messiása is, mert a Szent Háború csak most kezdődik.