Adathalász csalókat mészárolt le egy méhész, eszelős magánakciója az USA elnökét is beparáztatta

Jason Statham hálás lehet Guy Ritchie-nek, amiért annak idején bizalmat fektetett belé, és neki adta Bacon szerepét az 1998-as A Ravasz, az Agy, és két füstölgő puskacső című filmben. A visszavonult műugró, harcművész, és férfimodell jelenleg a világ egyik legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb akciósztárja, aki hosszú évek óta kirobbanthatatlan a marcona, vasöklű Bunyós Bandi karakterből. Ez a szerep még jól állt neki, amikor olyan filmekben játszott, mint a Blöff, A szállító, a Crank, A feláldozhatók vagy a Halálfutam, de amióta megalodonokkal rugdalózik az óceánban, betontömböket püföl szét a puszta kezével, és egyszemélyes hadseregként gázol át a legképzettebb elit osztagokon és halálosztókon, csak egy életunt, agresszív, munkanélküli cirkuszi bohóc benyomását kelti.

Mondjuk ki, Jason Statham mára önmaga paródiájává vált, és ezt legújabb akciófilmje, A méhész is tökéletesen bizonyítja. David Ayer alkotásának előzeteséből még úgy tűnt, hogy egy elejétől a végéig akciódús, pörgős, emellett pofátlanul szórakoztató filmélményben lehet részünk az új év elején; egy olyan film, ami tényleg csak arra jó, hogy durván 100 percre kikapcsolja az ember agyát, jókat nevet rajta, aztán hazamegy és jól elfelejti.

Azt kell mondjam, A méhész egyáltalán nem lett egy könnyen felejthető alkotás, és pontosan ez a baj vele.

A történet szerint Adam Clay (Jason Statham) annak idején részt vett egy szupertitkos programban, ahol a kiképzett méhészeknek az a feladata, hogy védjék a kaptárt - vagyis védjék a jókat a rosszak ellen. Közben Clay időközben visszavonult, és immár valódi méhészként csendesen gyártja a mézet. Mikor aztán kedves, idős szomszédasszonya öngyilkos lesz egy adathalász csalókból álló banda miatt, akik minden pénzét lenyúlták, elhatározza, hogy bosszút áll az egész brigádon.

A méhész feldob egy aktuális problémát, ami idehaza sem ismeretlen. Az adathalász csalók előszeretettel használják ki az idős emberek hiszékenységét, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy kicsalják tőlük gondosan megtakarított pénzüket. Valószínűleg nagyon sokan ugyanazt tennék velük, mint Jason Statham karaktere, ebből a szempontból pedig valóban élvezetes nézni, ahogy a méhész úgymond mindannyiunk üdvözletét küldve szépen sorban elbánik a rohadékokkal, és nem fogok hazudni, olykor még nevetésre is sarkall minket az, amilyen módszerekkel megleckézteti vagy éppen kivégzi őket.

^{(Fotó: Profimedia)}

A méhész egy véget nem érő akcióorgia, hullanak az ujjpercek, törnek a csontok, lángolnak az épületek, és aki tényleg csak ennyit vár ettől a filmtől, az minden bizonnyal nagyon jól fog szórakozni. A baj csak az, hogy David Ayer filmje nem akar ennél semmivel sem több lenni, pedig nem ártott volna, ha a jól koreografált és látványos akciójelenetek mellett még egy kis pluszt hozzátettek volna. Nem a mély karakterdrámákat, a több íven futó, tökéletesen kidolgozott történetszálakat, és a mélyre szántó, méztől ragacsos, hősies monológokat vártam, pusztán azt, hogy ne egy viháncoló középiskolások szintjén ragadt, groteszk baromságot lássak, ami még nyelvezetében is olyan, mintha tudatosan a lábukat az előttük lévő ülésre felcsapó, folyamatosan a telefonjukon scrollozó, minden egyes ütésnél és ütősnek éppen nem nevezhető egysoroson hangosan rihegő-röhögő, 15-19 éves korosztálynak címezték volna.

Képzeljünk el néhány gimnazista srácot, akik rajonganak Jason Statham-ért, éppen most tanultak biológia órán a méhekről, majd suli után beülnek kedvenc helyükre, és összehányják egy akciófilm sztoriját, amiben egy terminátor-méhész halomra öli az embereket. Nagyjából így kell elképzelni A méhész történetének születését, csakhogy ez nem néhány gimis suhanc fejéből pattant ki - bármennyire is azt tükrözi az összegányolt, következetlen történetvezetés, és a mocskos szájú kamaszokat idéző dialógok -, hanem az egyik legrosszabb amerikai forgatókönyvíró, Kurt Wimmer keze munkáját "dicséri", akinek már rég munkanélkülinek kellene lennie, de valamiért mindig akad egy idióta, aki a forgatókönyvírás és a filmgyártás közelébe engedi.

^{(Fotó: Profimedia)}

Wimmer-nek éppen elég volt, hogy feldobott egy aktuális slágertémát az adathalász csalók személyében, lekoppintotta és újrahasznosította a John Wick sztorivázát, illetve a megszámlálhatatlan mennyiségű péniszpoén és k*rva anyád mellett erőltetett méhes metaforákat gyömöszölt bele a szkriptbe. Ezzel ő köszönte szépen, elvégezte a rá kiosztott feladatot, a többit oldja meg Statham és Ayer. A film egyébként értelemszerűen Jason egyszemélyes hadjárata, mindenki más csupán feláldozható boxzsák és két dimenziós mellékszereplő; beleértve Jeremy Irons-t, akivel kapcsolatban az egész játékidő alatt arra próbáltam rájönni, hogy a pénzen kívül mégis mivel tudták rávenni erre a marhaságra.

A méhész ugyan első ránézésre egy megállíthatatlan akciódömpinges szórakozásnak tűnt, de csak egy 100 perces erőlködés lett belőle, amiben ugyan akad méh dögivel, de ész nem sok szorult belé. Az egyetlen, amit megtanulhatunk belőle, az az - és ezen a ponton vérzik Micimackó szíve -, hogy ha egy mániákus p*csa megtámad egy böszme nagy fegyverrel a benzinkúton, a legjobb, ha hozzáb*szol egy üveg mézet, attól rögtön kifekszik.