Végre megoldódhat Latinovits Zoltán halálának a rejtélye? Szívbemarkoló, amit Ruttkai Évának írt az utolsó szerelmes levelében

Minden idők legismertebb színész szerelme egyértelműen a hazai színjátszás két legendája, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva között köttetett.  A két színművész nem kevesebb mint 16 éven át tartó szerelme annyira perzselő és szenvedélyes volt, hogy simán készülhetne belőle film is, így nem is csodálkoznánk azon, ha ez hamarosan meg is történne.

Latinovits és Ruttkai egymásra találása, miután mindketten az 1960-as 70-es évek legnépszerűbb színészei közé tartoztak igencsak foglalkoztatta a közvéleményt. Ruttkai Éva már befutott színésznőként, 33 éves korában ismerkedett meg a színészóriással, még 1960-ban. A színésznő Miskolcon vállalta el Pavel Kohut Ilyen nagy szerelem című drámájának a főszerepét, és ekkor történt az életét megváltoztató találkozás az akkor 29 éves Latinovits Zoltánnal, akivel a próba után be is ültek az egyik sarki kiskocsmába és késő éjszakáig beszélgettek.

Az összhang azonnal kialakult a páros között, Ruttkai Éva azonban másnap felszállt a Budapestre tartó vonatra, ám egyszer csak a semmiből megjelent a fülkéjében Latinovits Zoltán. A színész térdre borulva könyörgött neki, hogy legyenek egymáséi, a színésznő azonban ekkor még nem érezte úgy, hogy viszont tudná szeretni a fiatal színészt, így arra kérte őt, hogy szálljon le a vonatról. 

Latinovits azonban így is elérte a célját, a gyönyörű színésznő ugyanis végül mégis belé szeretett.

Ruttkai Éva az ablakon át nézte, hogy a férfi hunyorogva áll a hatvani állomás peronján, és zavartan keresi a visszafelé induló vonatot.
Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: az a hunyorgás, ez a riadtság… ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem. A színésznő Budapesten rá várakozó férjének, Gábor Miklósnak azonnal elmondta, amit egyébként sem tudott titkolni: „Szerelmes vagyok

- írta ennek kapcsán Nyári Krisztián az Írjál és szeressél című 125 szerelmes levelet bemutató kötetében.

A színészek ezt követően 16 éven át egészen Latinovits Zoltán tragikus haláláig egy párt alkottak, szerelmük pedig egyértelműen kiállta az idő próbáját. A József Attila verseket legendásan szavaló színész azonban élete vége felé már nagyon súlyos depresszióval küzdött, ami nagyon megnehezítette a kapcsolatukat.

A páros egyébként az együtt töltött idő alatt számos szerelmes levelet írt egymásnak, melyek közül nem egy napvilágot látott az utóbbi időben. Közülük is azonban a legmegrázóbb Latinovits Zoltán halála előtti utolsó, 1975-ben írt levele Ruttkai Évához, amelyben a színész egyértelműen kifejezi Amerikában tartózkodó párjának a hiányát, csodálatos, már már költői irodalmisággal kifejezve a szerelmét. 

Az említett levél pedig egészen pontosan így szólt:

"Évának, Amerikába 1975 július

Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík.

Egyedül vagyok.

Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett.

Szemes a régi. Az emberek idegenek.

Nincs nyaralás. Az emlékek miatt, amik most befednek és ellepnek, a múlás miatt, amit percnyi pontossággal mérek fel és nyugtázok. Múlunk és nem mulatunk. Az idő múlatja kedvét rajtunk.

Nincs nyaralás Bagó miatt. Ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem tudom, mi van vele. És tudom is: vár rám. Gondolataiban biztos megakad, merre lehetsz, de Te az utóbbi időben keveset látogattad őt. Engem szokott meg hétköznapnak, Te voltál az ünnep.

Nyaralás nincs. alvás is csak altatóval. nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja.

Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újra szüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.

Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk, levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink.

Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szíve.

Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.

Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

Fáj a hiányod.

Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.

Ha van még idő. 
Zoltán"

A színészóriás megható levelének utolsó szavai, a "ha van még idő" igen vészjóslónak tűnnek annak tükrében, hogy nagyjából egy évvel később, 1976. június 4-én Balatonszemesen halálra gázolta őt a vonat. Latinovits akkor már sejthette hogy nincs neki sok hátra? Igen ez is előfordulhat, a színész halála egyébként azóta sem tisztázott, előfordulhat az is, hogy öngyilkos lett, de az is, hogy baleset történt.

S hogy mi bizonyítja legjobban, hogy mekkora szerelem is volt kettejük között, az az, hogy a színésznő, bár tíz évvel túlélte Latinovitsot, soha többé nem volt már ugyanaz, mint azelőtt volt. Sziporkázó életöröme átlényegült valamiféle csöndesebb, pozitív létfelfogássá, ami haláláig végig kísérte.

A szerelemnek múlnia kell? Nem feltétlenül! Ezt a három dolgot ne tedd, hogy örökké szikrázzon körülöttetek a levegő!

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Források: Femina/ Offorever / közönség.hu