Flash több bájdorongos poént szór, mint villámot - tényleg menthetetlen a DC-univerzum?

Végre valahára megérkezett a mozikba a hányatott sorsú Flash: A Villám, amit jelenleg a főszereplőt alakító Ezra Miller botrányai árnyékolnak be. Ettől függetlenül a képregényfilmek szerelmesei tűkön ülve várták már, hogy a gyors anyagcseréjű, villámgyors hős - vagy ahogy ő jellemzi magát a film elején, Batman takarítója - felborítsa az egész DC Filmes Világát, és a multiverzumon keresztül behozzon olyan legendás figurákat, mint például Michael Keaton Denevérembere.

Az igazat megvallva nem ismerem a produkció alapjául szolgáló Flashpoint képregényt, sem a Flashpoint paradox animációs filmet, kizárólag azt a Barry Allen-t ismerem, akit a DCEU mutatott be még a Batman Superman ellen-ben. Aztán amikor berobbant az első előzetes a Flash-hez, úgy voltam vele, hogy egyrészt ez lehet a 2023-as év legjobb képregényfilmje, másrészt hogy ez csak amiatt lehet majd elképesztő siker, mert egy csomó bereklámozott, és titokban tartott vendégszereplőt vonultat fel - elsősorban gondolok itt Keaton-re, aki több, mint 30 év után húzta fel újra a Batman-maszkot.

Most, hogy volt szerencsém látni a Flash-t, utóbbi állításomat immáron megerősítve fenntartom, de az előbbi kijelentésemmel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy

ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A történet szerint Barry Allen az Igazság Ligája tagjaként mindig várja a hívásokat, hogy mikor kell kimenteni néhány civilt, de közben aggasztja, hogy közeledik az apja tárgyalása, akit édesanyja meggyilkolásával vádolnak. Barry hisz az ártatlanságában, így amikor szembesül azzal, hogy kivételes gyorsaságával vissza tud utazni az időben, elhatározza, hogy visszamegy a tragédia napjához, és belenyúl az eseményekbe. Ez azonban olyan következményeket von maga után, amitől teljesen megkavarodnak a dolgok a multiverzumban.

^{(Fotó: Profimedia)}

A Flash: A Villám egy akcióorgiával és tucatnyi péniszpoénnal megspékelt családi dráma, ami egyszerre szól az elengedésről és az éretté válásról. Ezzel a filmmel a DC nemcsak Barry Allen eredettörténetét, illetve szuperhőssé válását akarja megmutatni, hanem egyúttal ki akarja emelni az infantilis figuráját abból a skatulyából, amibe tulajdonképpen ők maguk helyezték bele, miszerint a DCEU Flash-se egy gyermeteg, idétlen zabagép, akit tényleg csak utolsó utáni lehetőségként tárcsáznak egy vészhelyzet miatt.

Ezra Miller most végre egy képregényfilmben is megcsillogtathatta színészi kvalitásait, egyszerre kellett neki bohócnak és komolynak, viccesnek és drámainak, érzékenynek és keménynek lennie. Viszont részben pont az ő karaktere az oka annak, hogy ennyire komolytalan balgaság lett a Flash. Barry-nek ugyanis egyengetnie kell a saját, fiatalabb önmagát, aki épphogy megkapja az erejét, és pont olyan lelőhetetlen energiabomba, mint Sonic. Persze egy képregényfilmnek elengedhetetlen eleme a poénkodás, és reménykedtem benne, hogy a Flash nem fog átesni egy látványos kreténségbe, mint mondjuk a Thor: Szerelem és mennydörgés, de komolyan mondom, még egy-két nemiszerves beszólás, és tökön szúrtam volna magam.

^{(Fotó: Profimedia)}

A double Flash-történetszál tényleg addig működőképes, amíg be nem dobnak egy-egy olcsó poént, amiken ritkán tudunk őszintén nevetni. Az a helyzet, hogy számomra többet tudtak adni azok a jelenetek, amikben Barry kicsit átérezte tettének súlyát, és elkezdett foglalkozni azzal, hogy milyen következmények árán tudja helyrehozni a hibáját. Természetesen a film igazi sztárja nem Miller, hanem Michael Keaton, aki az összes jelenetében lubickol. Nyilván nekem, aki Tim Burton Batman-filmjein nőttem fel, sokkal nagyobb élményt, és jóval többet tudtak adni ezek a jelenetek, mint amikben Ben Affleck még utoljára magára öltötte a denevérjelmezt, nem beszélve azokról a pillanatokról, amikor Danny Elfman jól ismert dallami is felcsendülnek.

Ha már beleerőszakolták a filmbe, említsük meg Sasha Calle-t, aki Supergirlt játszotta. Őszinte leszek, senkinek sem hiányozna, ha nem írták volna bele a történetbe. Az ifjú színésznőben viszont bőven akad potenciál, bízzunk benne, hogy lesz még lehetősége bizonyítania.

Bár a film több, mint két és fél órás - ha a bónusz jelenet miatt végigüljük türelmesen a stáblistát is -, ezt egyáltalán nem érezzük rajta, hiszen a Flash megállás nélkül pörög, folyamatosan zajlanak az események, jönnek-mennek a vendégszereplők és a meglepetés cameók (amelyek közül néhánytól valóban el fogjuk dobni az agyunkat), azonban van egy orbitális szégyenfoltja a produkciónak, ami miatt még az idei év tizedik leglátványosabb filmje címre is esélytelen lenne.

^{(Fotó: Profimedia)}

Nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire pocsék, amatőr CGI-t, ha nagyon muszáj konkrét példát említeni, akkor Dwayne Johnson Skorpiókirályát tudnám felhozni A múmia visszatér-ből, vagy a digitálisarcú babát az Alkonyat: Hajnalhasadás 2. részéből. Nem túlzás azt mondani, hogy a Flash látványvilága olyan hatást kelt, mintha egy csapat gyakornok hányta volna össze, mert az összes CGI artist egyszerre ment szabadságra.

Nem rossz film a Flash, sokkal érdektelenebb, unalmasabb, és kreténebb képregényfilmeket láttunk az elmúlt években, de tény, hogy nem a karakter és Ezra Miller miatt lesz sikeres a mozipénztáraknál - ha egyáltalán az lesz. Az alapsztori nyújtotta lehetőségek tárháza kihasználatlansága miatt elég faék egyszerű története lett, amit aztán feltuningoltak némi filléresített látványvilággal. A Zod tábornokot alakító Michael Shannon jellemezte korábban a filmet olyannak, mintha valaki akciófigurákkal játszadozna egy szobában, és ez abszolút igaz is rá. Popcorn-mozinak abszolút fogyasztható és élvezhető, de nem ez fogja megmenteni a DCUE-t.

A Flash: A Villám június 15-től tekinthető meg a magyarországi mozikban.