Az Aranybulla egy expenzív gyalázat, ami mellett a Szulejmán egy korszakalkotó történelmi sorozatnak számít

Nem minden arany, ami fénylik - ez hatványozottan igaz a Rákay Philip és Kriskó László által elkövetett Aranybulla című magyar sorozatra, amit olyan nagyotmondásokkal hirdettek, mint a köztévé karácsonyi szenzációja, illetve a fiatalabb II. Andrást alakító Veréb Tamás azt nyilatkozta róla, hogy az Aranybulla egy olyan unikális és ikonikus dolog, mint az István, a király rockopera. A színész még a nyitóepizód debütálása előtt mondta azt, hogy

„a történet lebilincselő, a szakma kiválóságai vitték filmre, a 21. századi filmigényekhez igazodva. Az előzetesből már láthatják a nézők, hogy a képi világa túlzás nélkül felveszi a versenyt a tömegek által rajongott Trónok harcával”.

Nagy szavak ezek, és ne csodálkozzunk, hogy egy ilyen reklámduma után a magyar nézők valóban magas elvárásokkal ülnek le a sorozat elé. A magyar Trónok harcának viszont már az első fél perce nagyobb merénylet a nemzetközi filmipar és a közízlés ellen, mint a Szulejmán című történelmi ihletésű, török szappanopera. Az, hogy az egész sorozatot felvezető, moszlimok ellen folytatott csata közel sem a negyedik kereszteshadjáratban történt, ahogy azt a mekkora szakértelemmel és történelmi hűséggel készült produkció narrációjában is hallhatjuk, az egy dolog; most egy pillanatra tekintsünk el attól a ténytől is, hogy a mindössze két tucat emberrel felvett csetepaté mellett egy középiskolai 1956-os emlékműsor részét képező harcjelenet sokkal látványosabbnak és komolyabbnak hat; de az, amilyen amatőr és szánalomra méltóan van összevágva csak ez a jelenet, az már komolyan felforgatja az ember gyomrát.

^{(Fotó: YouTube/screenshot)}

Ha nem tudnám, hogy az a Hargittai László 'Pamacs' volt a sorozat egyik vágója, aki Szász Attilával is együtt dolgozott már, illetve Réz András magániskolájában, a Werk Akadémián tanította/tanítja is a szakmát, akkor azt gondolnám, hogy az utómunkára már annyira elfogyott a pénz, hogy a vágást egy lelkes kisiskolás csinálta meg egy Windows Movie Maker-szintű programmal, két tábla csokiért cserébe. Pedig úgy hírlik, olyan alkotóbrigád dolgozott ezen a hitvány szánalomkupacon, akik elvileg a hazai filmes szakma nagyjai, mégis sikerült egy másodperckenként 4 vágással felcafatolt csatajelenettel sokkolni a nézőket.

Viszont így elmondhatjuk, hogy az Aranybulla nem árul zsákbamacskát: már ezzel a kemény másfél perces nyitánnyal megmutatja nekünk, hogy mire is számíthatunk hatszor 25 percen keresztül. Tekintsünk el attól, amit már megannyi kritikában és nézői kommentben is megemlítettek, miszerint az Aranybullának zavaros a dramaturgiája, hogy egy fikciós elemekkel meggyalázott dokumentumfilm-sorozat, hogy a színészek olyan alakítást nyújtanak, mintha egy iskolai színdarabban lennének, vagy hogy a technikai megvalósítása még a már említett Szulejmánt is jócskán alulmúlja; sokkal nagyobb probléma az, hogy az alkotóknak halvány fingjuk sem volt róla, hogy mi a fenét akarnak ebből az egészből csinálni.

Gyűlöletcunami zúdult az Aranybulla-sorozatra, országos közutálat borítja be a magyar Trónok harcát

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Már mikor szó volt róla, hogy készül ez a produkció, össze-vissza beszéltek mindent arról, hogy hány részes lesz, milyen műfajú lesz, kinek készül, hogyan készül, végül aztán elénk raktak egy fogyaszthatatlan kotyvalékot, amit képtelenség lenyelni, mert abban a pillanatban vissza is kívánkozik. Az a képzavar, ami már az alkotók fejében is volt, visszatükröződik az Aranybullából: leforgattak egy történelmi játékfilmet, de arra már nem jutott elég pénz, hogy a kiemelkedő eseményeket és a csatákat is megvalósítsák, ezért kitalálták, hogy a jelentős történéseket nem mutatják meg képen, hanem narrációban elmondva vagyunk kénytelenek meghallgatni Kőszegi Ákos hangján.

Mindezt megkoronázzák az indokolatlanul be-bevágott szakértőkkel és történészekkel, akik egy székbe rogyasztva mondanak fel 2-3 mondatot a mai történelmi ismeretek alapján, hogy ezzel is azt a látszatot keltsék, mintha az Aranybulla egy minden tekintetben történelmileg hiteles alkotás lenne. Aztán két tényközlés közé odaraknak nekünk egy kardforgató, könnyűvérű cédaként viselkedő Gertrúdot, aki úgy néz ki, mint egy Árpád-kori Xéna. Ez csupán egyetlen példa az Aranybulla fiktív karakterábrázolásai és mozzanatai közül, és azért is bosszantó ezeknek a jelenléte, mert így máris nem tudunk történelmi dokumentumfilm-sorozatként tekinteni erre az egészre.

^{(Fotó: YouTube/screenshot)}

Igaz, az alkotók kikötötték, hogy tavasszal egy mozifilmet fognak vágni a sorozatból, amiben csak a játékfilmes jelenetek lesznek láthatók, és az ígéretük szerint egy igazi családregény lesz, de ha így is lesz, ki a bánatot fog már érdekelni, mikor ekkora gyűlöletcunami zúdult a sorozatra. Bárhogy is nézzük, az Aranybulla ismét egy mozgóképes pénzégető lett a magyar filmtörténetben, és jobb lenne fontolóra venni, hogy a jövőben milyen formában és műfajban is nyúlnak hozzá hazánk történelméhez, mert a John Wick és Mátrix szellemében korcsosított Most vagy soha! címet viselő Petőfi-film is pontosan ebben a rossz irányban haladva készül.

A legdühítőbb az egész Aranybullában, hogy tényleg ott volt a lehetőség arra, hogy ez legyen a magyar Trónok harca. Ha az alkotók valóban törekedtek volna arra, hogy maradandót alkossanak, amihez a magyar történelem ezen korszaka adta volna az alapot, de fiktív szereplőkkel és történetelemekkel színesítették volna, hogy a fiatalabb korosztálynak is fogyaszthatóbb legyen, akkor egy kiemelkedő produkció lehetett volna telis-tele érdekes karakterekkel, belső viszályokkal, intrikával, és akciódús, látványos csatajelenetekkel, háborúskodással.

Óriási baki került az Aranybulla sorozatba, pedig a történelmi hűség lehetett volna az egyik értéke

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Ebben a formában viszont csak egy aranyborítású lókupac, amiben jönnek-mennek a névtelen, papírvékony, "senki sem fogja tudni és érteni, ki vagyok, és mi a francot keresek ebben az egészben" karakterek, semmire sincs magyarázat, senkinek sincs motivációja, mindenki sejtelmesen és/vagy megvetően nézeget a felvételeken, de mégis mindenki veri a mellét, és karrierje csúcsának tekinti azt, hogy részt vehetett benne. De mire is vagyunk olyan büszkék? Hogy sikerült egy 8 CGI-hajóból álló flottát a képre varázsolni, vagy hogy született 600 ezer középkategóriás felvétel a Kiskunsági Nemzeti Park homokos részén masírozó 30 statisztáról? Mert ha igen, akkor már értem, hogy miért kellett 5 percen keresztül ugyanazokat a szürkére fényelt snitteket nézni. Az egyetlen, ami miatt tényleg jár egy pirospont, az a korhű jelmezek, a páncélok, és a fegyverzet.

Mindent összevetve semmi köszönet sincs a súlyos zavarral küzdő Aranybullában: történelmi dokumentumfilm-sorozatnak nevetségesen fiktív, fikciós sorozatnak pedig üres, lelketlen, kidolgozatlan, összecsapott, és hitvány. Egy szánalmas közröhej, amire kár is az időt vesztegetni.