Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Toxikoma-kritika: ezért lett csalódás az év legvártabb magyar filmje

Toxikoma-kritika: ezért lett csalódás az év legvártabb magyar filmje

Zene, Film & Kultúra

Toxikoma-kritika: ezért lett csalódás az év legvártabb magyar filmje

Zene, Film & Kultúra

Helmeczi Benjamin 18:18

A Toxikoma az év legjobban várt hazai produkciója volt, aminek merésznek és igaznak kellett volna lennie, de csak egy laza fikció lett belőle, ami dicshimnuszt zeng a megtért Szabó Győzőről. Kritika.

Szabó Győző Toxikoma című könyve alapján készült el azonos címmel a filmes adaptáció, amit a Valami Amerika-trilógia és a Kincsem rendezője, Herendi Gábor készített. A színész megtéréséhez és gyógyulásához a rendezőnek is sok köze volt, hiszen Győző azzal a feltétellel kaphatta csak meg Ákos szerepét a népszerű vígjátékban, ha bevonul a kórházba, és részt vesz egy intenzív terápián. Ehhez kérte dr. Csernus Imre segítségét, akinek egy hónapja volt arra, hogy Győzőt visszahozza az életbe, és kigyógyítsa heroinfüggőségéből.

A színész kemény napokat töltött a kórházban, de végül sikerült meggyógyulnia, és azóta az ország egyik legfoglalkoztatottabb színésze, akit rengetegen szeretnek és tisztelnek; már csak azért is, amiért talpra tudott állni.

A bemutatón Győző úgy engedett minket utunkra, elmélyülni a film felkavaró világában, hogy

„Kapcsoljátok be a biztonsági öveket, mert ez kemény menet lesz!”.

Kétség sem fér hozzá, hogy a Toxikoma egy nehéz film, és valóban sok embert próbáló, esetenként sokkoló jelenetet és pillanatot tartalmaz, de összességében közel sem olyan merész és súlyos alkotás, mint ahogy azt az előzetes és az alkotók ígérték.

Ugyan a film forgatókönyve Szabó Győző regénye nyomán íródott, de nagyon sok ponton eltér tőle, és nagyon sok fikció került a cselekménybe. A film például sokkal több időt fordít Győző és Csernus doktor kapcsolatára, míg a színész motivációja, amiért bevonult a kórházba, teljesen meg lett változtatva. Mindez azért történt, mert az alkotók nem egy drogos filmet, sokkal inkább egy, az emberi kapcsolatokra épülő produkciót akartak tető alá hozni, ami Szabó Győző életének meghatározó szakaszára van ráhúzva.

Ezt olyannyira sikerült megvalósítani, hogy a lényegre nem jutott már idő az egyébként egyáltalán nem rövid, nagyjából két órás játékidővel rendelkező cselekmény alatt: végül teljes mértékben kimaradt az a lényeges része a történetnek, amikor Győző megtanul együttműködni Csernussal, és meggyógyul. Kíváncsi lettem volna, hogyan alakult ki végül egy szoros, a mai napig tartó barátság a színész és pszichiáter között, no meg persze arra is, hogy Győző hogyan mászott ki a pokol bugyrából.

A film azonban nem akar ezzel foglalkozni, megelégszik azzal, hogy néhány jelenetben egymásnak ugrasztja két egocentrikus karakterét, akik mindig igyekeznek valahogy felülkerekedni a másikon. Kétségkívül ezeket a jeleneteket jó nézni egészen addig a pontig, amíg nem a színészek játékára kezd figyelni az ember. Félreértés ne essék, mind Molnár Áron, mind Bányai Kelemen Barna frenetikus, lehengergő alakítást nyújt, de egyikük sem tud igazán azzá a személlyé válni, akinek a bőrébe kellett, hogy bújjon.

Ellenpéldának rögtön a Judy című film jutott eszembe, amiért Renée Zellweger Oscar-díjat kapott, nem véletlenül. A színésznő nagykönyvbe illő alakítása olyan hiteles volt, hogy egy idő után nem a Judy Garland-ot játszó Zellweger-t láttam a vásznon, hanem magát Judy Garland-ot. A Toxikoma esetében ezt sajnos nem mondhatom el. Bár a főszereplők játéka magával ragadja a nézőt, mégsem jelenik meg előttem Csernus Imre és Szabő Győző, csak két színész, akik őket próbálják eljátszani. Részben ez is az oka annak, hogy a Toxikoma nem tudott igazán hatással lenni rám, de ez csak a kisebbik része a probléma forrásának.

A Toxikoma pont olyan gyáva, mint a kórház igazgatója, akit Gáspár Tibor játszik. Akik láttak már hasonló filmeket, akár a Trainspotting-ot, akár a Rekviem egy álomért-t, vagy egy személyes kedvencemet, az Eksztázis-t, hogy csak néhány példát említsek, azokat már nem sokkolja néhány közeli plán, ahogy Molnár Áron belövi magát. Persze ezek nagyon jól néznek ki, egyes nézők számára felkavaró képsorok lehetnek, és fantasztikusan elevenedik meg a heroin okozta világ is, de ezek csupán egy vékony szeletét képezik a produkciónak.

Aztán amikor Győző bekerül a kórházba, az említett filmek hangulatát és atmoszféráját maguk mögött hagyják az alkotók, és átveszik a Száll a kakukk fészkére stílusát, amiben persze Molnár Áron akar lenni Jack Nicholson. Eleinte ezek a jelenetek még képesek fenntartani az érdeklődést, de mikor a cselekmény elkalandozik Csernus doktor magánélete, valamint az egyik nővérrel folytatott érdekes viszonya felé, és aztán túl sokáig el is időzik ott velük, akkor kezd el ellaposodni a történet, és ezzel párhuzamosan Szabó Győző is a háttérbe szorul egy kicsit.

Sokszor olyan érzésem volt, mintha Herendiék nem tudták volna eldönteni, hogy milyen filmet is akarnak csinálni. Az szemmel látható, hogy semmiképp sem egy hiteles életrajzi filmet terveztek, ami mélyen leássa magát a heroinista pokol hetedik bugyrába, és nem is annyira az események igazi arcát akarták megmutatni, inkább az igazság egy verzióját, amit aztán nagyon sok fikcióval csinosítottak ki. Így aztán egy laza, szegény ember Trainspotting-ja lett hazai gyártásban, ami kétórás dicshimnuszt zeng Szabó Győzőről, majd egy olyan lezárásban végződik, ami a Holt költők társasága ”Ó kapitány, kapitányom!”-jelenetét majmolva állít szobrot Csernus doktornak.

A Toxikoma ugyan nem tud felérni az elvárásoknak, finomkodásaival és fikciós csinosítgatásaival csak középszerű produktumnak számít a műfaji filmek között, de hazai viszonylatban egy tisztességes alkotás, ami ugyan be mer lépni a nyúlüreg előszobájába, de ügyel arra, hogy annál mélyebbre ne merészkedjen, és ne legyen túlságosan bepiszkolva a szép, fehér bundája. Drogos filmnek nem elég erős, életrajzi filmnek hiteltelen, emberi kapcsolatokra épülő drámának pedig nem elég mély.

A Toxikoma akár Herendi Gábor Mona Lisája is lehetett volna, amit nemcsak a precíz filmezése miatt lehetett volna tanítani az iskolában, de mondanivalóját tekintve is egy kötelező darabként szolgálhatott volna a fiatalok számára, így viszont csak egy elfogadhatóra sikerült, nehezebb témájú közönségfilm lett, ami után megint el lehet majd adni jó pár példányt Szabó Győző könyvéből.

Minden hibája ellenére is a magyar filmgyártás egyik ékköve, amire ugyan ráfért volna egy kis csiszolás, de így is érdemes jegyet váltani rá, és biztos vagyok benne, hogy nagyon könnyen meg fogja találni a maga közönségét.

Borítókép: Vertigo Media