Shang-Chi visszahozta a Marvel-filmek varázsát – kritika

A Marvel a 2019-es Bosszúállók: Végjáték című, hatalmas sikert aratott alkotással rengeteg karaktertől elbúcsúzott, és sok történetszálat lezárt. Ezek után nem meglepő, hogy a stúdió filmjeinek (MCU) idén indult negyedik fázisa javarészt az új kezdetekről, illetve az eddig ismeretlen szuperhősök bemutatásáról szól – így meg is érkezett az első lényeges, nagy jövő elé néző figura, Shang-Chi, aki nem csupán az első ázsiai Marvel-főszereplő, de az a hálátlan feladat is rá hárult, hogy bizonyos szempontból felfrissítse az MCU-t.

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája című filmben hősünk (Simu Liu) kénytelen szembeszállni egy gonosz szervezettel, és annak halhatatlan vezetőjével (aki nem mellesleg az apja), hogy megmentse világunkat a pusztulástól – de ehhez előbb el kell fogadnia a múltját, önmagát, illetve a benne rejlő potenciált is, hiszen akármennyire is próbálja tagadni és elnyomni, óriási erő lapul benne.

Maga a történet elsőre nem tűnhet kiemelkedőnek, és igazából nem is mondható annak, viszont szinte minden mással kárpótol minket a rendező, Destin Daniel Cretton, aki példás egyensúlyban tartja a fantáziadús látványelemeket, az őszinte humort, a családi drámát, illetve a kreatívan koreografált harcokat is – egészen az alkotás legvégéig, ahol mindent legyűr a hatalmas CGI-csata, de ezt már megszokhattuk a Marvelnél.

_{Kép: Profimedia}

Simu Liu képes megtölteni emberséggel, érzelmekkel Shang-Chi karakterét, és pontosan ennek köszönhető hősünk szerethetősége, illetve az, hogy el tudja vinni az egész filmet a hátán – bár még így is köröket ver rá az édesapját megformáló Tony Chiu-Wai Leung, aki hiába alakít negatív karaktert, mégse lehet őt utálni, mert a játéka miatt szimpatizálunk vele, és megértjük a fájdalmas motivációját.

A karakterek közötti konfliktusok valósnak hatnak, ezért a bunyóik is nagyobbat ütnek, az pedig már csak hab a tortán, hogy milyen élvezetesek: az összecsapások során kihasználják a környezetükben lévő tárgyakat, adottságokat, miközben csodás harcművészeti pillanatokat kapunk, amik megidézik a '70-es évek kungfu-filmjeit – ráadásul van bennük egy bizonyos szintű elegáns szépség is, így nem egy szuperhősös műfajtól megszokott, lélektelen püfölést láthatunk, hanem egy erőszakkal átitatott vizuális költészetet.

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája már emiatt is kiemelkedik, mivel megvan benne a Marvel-filmek komfortos eszköztára, miközben az ázsiai kultúra is komoly szerepet kap pár meseszerű elemnek, és a zenének köszönhetően – a kettő keveréke pedig nem csupán megnyerő, de teljes mértékben működőképes is, ami egészen felfrissíti az MCU-t, mert ilyet még nem igazán láthattunk itt.

_{Kép: Profimedia}

Persze vannak azért gondok is, mivel egyes mellékszereplőket nem igazán dolgoztak ki, esetenként túllőnek a célon a számítógépes effektusokkal, a rendező néha túlzottan stílusos akar lenni, illetve a történet is elég egyszerű – de mindez mondhatni mellékes, hiszen ez az alkotás remek élményt nyújt, és képes ismét megdobogtatni a közönség szívét.

A jó színészeknek, a határozott rendezésnek, a kreatív harcoknak, a különleges hangulatnak és a csodás látványelemeknek köszönhetően a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája egy igazán üdítő Marvel-film lett, ami képes újdonsággal szolgálni, miközben a rajongóknak megad mindent, amit kell.

Érezni ezen az alkotáson, hogy odafigyeléssel, szeretettel készült, és nem csupán egy a sok közül. Képes visszaadni a Marvel varázsát, ami sokak számára már évekkel ezelőtt odaveszett – és ha belegondolunk, akkor ez az igazi siker, szóval mindenképp érdemes megnézni a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája című filmet.