Így vagy tökéletes-kritika: kapja be az összes kritikus!

Hónapokat volt kénytelen csúszni az Így vagy tökéletes című film bemutatója, amely eredetileg 2020. december 3-án debütált volna a hazai mozikban, de előnyére vált, hogy idén nyárra ütemezték át a premiert. Ez a film nemcsak a témájából és a történetéből, de a humorából adódóan is sokkal nagyobb hatással tud lenni a nézőre egy üdítően friss és szórakoztató vígjátékként augusztusban, mint a téli időszakban.

Igaz, az Így vagy tökéletes műfaját tekintve nem is egy mezei vígjáték, hanem egy romantikus dramedy, ami megfelelő arányban vegyíti össze a romantikát, a drámát, és a komédiát. A reklámfilmes rendezőként tevékenykedő Varsics Péter első mozifilmje a reklámügynökségek, könyvkiadók és a közösségi média felszínes, de sok vicces helyzetet tartogató világába kalauzol el minket napjaink Budapestjén.

A történet szerint András, a sikeres reklámügynökség kiégett kreatívigazgatója még azután is komoly író szeretne lenni, hogy az első regénye csúnyán megbukott. Lenéz mindent, ami nem szépirodalom, így mélyen megveti az új spirituális bestsellert, az Így vagy tökéletest és annak népszerű szerzőjét, Katát. Aztán egy közös fotójuk felpörög a közösségi médiában, elterjed róluk, hogy járnak, és Andrásnak – kis segítséggel – támad egy nagy ötlete: ez a kapcsolat esetleg sikerre segítheti az új művét. Kár, hogy az életben semmi sem megy olyan egyszerűen, mint a regényekben.

Az Így vagy tökéletes egy, ugyan nem tökéletes, de precízen és kifejezetten jól összerakott alkotás mind írói, mind rendezői, de legfőképpen technikai szempontból. Varsics Péter mozifilmje ugyanis gyönyörűen van fényképezve, és külön kiemelném a világítást is, ami gyakran a magyar filmek egyik démonja szokott lenni; a nappali jelenetek folyamatosan kiégnek, az éjszakai jelenetek nincsenek eléggé bevilágítva, viszont jelen esetben nem tapasztalhatunk ilyesfajta hibákat. Egyértelműen látszik Nagy András profi operatőri munkája, akinek nevéhez többek között a Félvilág, az Apró mesék, az Örök tél, és a Post Mortem képi világa is fűződik, és aki véleményem szerint az egyik legtehetségesebb operatőr a magyar filmiparban.

Ehhez remekül társul Csurgó Csaba szellemes humorával, komolyan vehető drámájával, és életszagú dialógusaival felépített forgatókönyve, valamint Varsics Péter rendezői tapasztalata. Igaz, hogy a direktornak ez volt élete első mozifilmje, de mégis olyan rutinosság és magabiztosság árad a produkciójából, ami nem magyarázható egyszerűen azzal a néhány rövidfilmmel és reklámfilmmel, amiket eddig készített; a kisfilmes tapasztalatai mellett szüksége volt mérhetetlenül sok elhivatottságra és alázatra, no meg persze egy bitang jó stábra.

Utóbbi nem csupán az alkotói csapatban jeleskedik, hanem a szereplőgárdában is. Fekete Ernő, akinek ez volt élete első mozifilmes főszerepe, parádésan hozza a kiégett, egocentrikus figurát, míg Béres Márta vajdasági színésznő elbűvölő természetességgel mutatkozik be a magyar moziközönségnek. A további szerepekben olyan színészeket láthatunk, mint Trokán Nóra és Lengyel Tamás, akiknek nyúlfarknyi szerepük nem annyira indokolt a cselekményben, hogy ne lehetett volna kihagyni őket, sokkal nagyobb jelentőségű szerepet kapott Hegedűs D. Géza, aki a Magyar Narancs egyik kritikusaként mindössze 3 percet kapott az egész filmben, mégis az ő figurája volt az, aki számomra a pontot jelentette az „i” betűn, mégpedig azért, mert megerősítette azt a gyanúmat, hogy az alkotók ebben a filmben nagyon burkoltan és nagyon szolídan bemutatnak a kritikusoknak.

Ma egy olyan világban élünk, ahol minden ötödik ember kritikusnak vallja magát, emellett sokan abban a tévhitben ringatják magukat, hogy mindenhez jobban értenek azoknál az embereknél, akik egy adott szakmában dolgoznak. Hacsak a filmeket nézzük, nap, mint nap újabb és újabb önjelölt kritikusok írásai jelennek meg, akik frappánsan megírt, cifra szavakkal és szakkifejezésekkel telepakolt véleménycikkekkel próbálják meg elhitetni az olvasóval, hogy komolyan értenek a filmekhez; némelyikük még jobban is, mint maguk az alkotók. Pedig ahogy az Így vagy tökéletes-ben nagyon helyesen is mondják:

„a kritikusok azok az emberek, akik alkotni akarnak, csak nincs tehetségük hozzá”.

Hegedűs D. Géza karaktere azokra a kritikusokra reflektál, akik fürdőznek a negatív kritikákban, kifejezetten élvezik, ha mások hónapokon át tartó, kemény munkáját néhány vitriolos mondattal a porba fikázzák, közben pedig nem veszik észre, hogy ez a fajta pesszimizmus kihat a magánéletükre is, így aztán – hogy egy klasszikusból idézzek – megkeseredetten, magányosan halnak meg.

Varsics Péter és Csurgó Csaba ezeknek a hozzá nem értő, magukat kritikusnak nevező firkászoknak mutatnak be egy kificamodott középső ujjal, közben pedig egy zacskónyi kutyaürülékkel dobálják meg őket. Ezt a rejtett, de egyértelmű üzenetet rendkívül szimpatikusnak találtam, és ez volt, ami igazán megfogott az Így vagy tökéletes-ben, de persze nem feledkezhetünk meg a film központi történetéről, ami a maga egyszerűségével, szellemességével, és szerethető hús-vér karaktereivel könnyen be fogja lopni magát a nézők szívébe.

Az Így vagy tökéketes az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb magyar közönségfilmje, ami ugyan nem tökéletes, de nem is akar az lenni...és pont ezért úgy tökéletes, ahogy van.

Varsics Péter filmje augusztus 19-én debütál a mozikban.