Démoni: a District 9 rendezője megcsinálta az év egyik legpocsékabb filmjét – kritika

Neill Blomkamp sosem tartozott a kedvenc rendezőim közé, nagyjátékfilmjeit a mai napig nem tudom közepesen jól sikerült, egyszernézhetős sci-fiknél többre értékelni, viszont mindig is csodáltam benne azt, hogy bármilyen kevés pénzből is kellett gazdálkodnia, mindig ügyesen gazdálkodott vele, és a rendelkezésre álló lehetőségekből is meg tudta valósítani a vízióit, ráadásul Hollywood nagyjaival dolgozott együtt már a kezdetektől.

Matt Damon, Hugh Jackman, Jodie Foster, William Fichtner, Dev Patel, Sigourney Weaver, és még sokan mások vállaltak szerepet a dél-afrikai-kanadai rendező valamelyik filmjében, emellett dolgozott együtt Peter Jacksonnal és Hans Zimmerrel is.

Bár a nagyfilmjeit nem tartom sokra, ezzel szemben a rövidfilmjeiért egyenesen rajongok. Számomra Neill Blomkamp egy tehetséges rövidfilmes rendező, aki pár évente jó ötletnek tartja, ha rendez egy-egy mozifilmet is, de valahogy sosem tudott igazán felnőni a feladathoz. Negyedik nagyfilmjénél aztán gondolt egy merészet, műfajt váltott, és megcsinálta a Démoni című horrort.

A történet szerint Carly évek óta nem tartja a kapcsolatot anyjával, akinek soha nem tudta megbocsátani a szörnyűségeket, amiket tett. Mikor egy csapat tudós felkeresi a fiatal nőt, hogy egy különleges eljárás segítségével kapcsolatba léphet a kómában fekvő édesanyjával, sötét erők szabadulnak el.

Bevallom őszintén, a film előzetese egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, sokkal inkább azért vonzott a Démoni, mert kíváncsi voltam, Blomkamp hogyan tud érvényesülni egy teljesen más műfajban, és miként tudja azt vegyíteni a sci-fivel. Persze a horror és a sci-fi társítása nem újkeletű találmány, hiszen több tucat alkotást lehetne felsorolni, elég csak az Alien-filmeket, vagy a Halálhajót említeni.

Emellett szimpatikus volt Blomkamp hozzáállása a világjárványhoz, ugyanis ahogy betört a koronavírus, ő úgy gondolta, hogy nem ül ölbetett kézzel, amíg újra kinyit a világ, hanem két hónap alatt írt egy forgatókönyvet, és 24 nap alatt leforgatta új filmjét, amely elsőként a 71. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be 2021 márciusában.

A Démoni egy egészen ígéretes felütéssel kezd, majd elkezdi felépíteni a történet alapját, megmagyarázza a főszereplő kálváriájának okát, hogy miért nem akar az anyjával beszélni, miért nem akarja őt látni, majd elérkezünk a film kulcsrészéhez, amikor is Carly-nak be kell lépnie egy szimulációba, hogy beszéljen a kómában lévő anyjával.

Megragadom az alkalmat, hogy itt térjek ki a film legnagyobb, és sajnos egyetlen pozitívumára, a szimulációs látványvilágra. Blomkamp itt éli ki újra sci-fi buzi hajlamait, és ezekben a jelenetekben látszik meg igazán, miért ez a műfaj áll jól a rendezőnek. A népszerű életszimulációs videojáték-sorozatot, a The Sims-et megidéző képsorok egyszerre nyűgözik le a nézőt, és egyszerre okoz mérhetetlen feszültséget, hiszen ez a könnyen darabokra, alkotóelemeire eső, nem valós, de ijesztően életszerűnek látszó virtuális valóság olyan kellemetlenül para atmoszférát teremt, amivel lehetőségek tárháza nyílt meg egy egyedülálló, merész VR-horror előtt, de Blomkamp nem akart élni ezzel a lehetőséggel.

A szimulációt csak arra használta, hogy egyrészt azon keresztül szabadjára engedhessen egy démont, aki valamilyen, teljesen érthetetlen okokból Carly testében akar tovább élni, hiszen a rendező ennek az igencsak lényeges történetelemnek a magyarázatára már nem volt hajlandó kitérni, másrészt, hogy ott építsen fel egy szerinte nagyon érzelmes és megható anya-lánya jelenetet, ami végül annyira érzelmektől és drámaiságtól mentes lett, mint amilyen pocsék az egész film.

Ugyanis a szimulációs részektől eltekintve a Démoni egyáltalán nem képes működni sem karakterdrámaként, sem hidegrázós sci-fiként, sem természetfeletti horrorként. Blomkamp nagyon akart egy saját ördögűzős filmet, csak abba nem gondolt bele, mi van, ha nem lesz elég pénze arra, hogy azt igazán hatásosra, mind a horror-, mind a sci-fi-rajongók számára egy üde, friss, élvezhető alkotásként készítse el.

Márpedig ugyanaz történt, mint annak idején a Chappie vagy a District 9 esetében. Csak míg ott vette a fáradtságot, hogy az anyagi lehetőségekhez mérten valósítsa meg az ötleteit, addig a Démoni-nál már teljesen hidegen hagyta, hogy mi sül ki belőle, inkább feláldozta a démonját és a film összes látványos, brutális, azaz az összes horrorisztikus elemét azért, hogy az a néhány percnyi szimulációs jelenet jól működhessen.

Ezen a pontos felvetődik a kérdés, hogy miért nem egy horrorisztikus elemekkel dúsított sci-fi drámát, vagy egy mély, egy VR-világban ragadt, a sötét múltjával és a saját démonaival megküzdeni kényszerülő emberről szóló lélektani sci-fit csinált, hiszen így tényleg valami újat tudott volna mutatni, de inkább felborított mindent, amit a film ígéretes első harmadában felépített, hogy aztán átmenjen egy elcsépelt, ördögűzős tucathorrorba, ami az alacsony költségvetés miatt nem tud megmutatni semmit azokból a részekből, ami egy ilyen zsánerfilmet élvezhetővé tesz, így aztán csak egy unalmas, silány, összecsapott produktum lett, amire kár időt és pénzt pazarolni.

Továbbra is kitartok amellett, hogy Neill Blomkamp a rövidfilmjei miatt nevezhető csak tehetséges rendezőnek, nagyjátékfilmjeivel viszont szépen lassan egyre mélyebbre ássa magát, és hamarosan elér arra a pontra, hogy mozifilmes karrierjével együtt eltemetheti magát.

A Démoni-t Magyarországon az ADS Service forgalmazza. A film augusztus 5-től látható a mozikban.