promotions.hu
Keresés
Menü megnyitás
A múlt század celebjei: Karinthy Frigyes baráti társaságában különös szabályok uralkodtak

A múlt század celebjei: Karinthy Frigyes baráti társaságában különös szabályok uralkodtak

Borítókép:  library.hungaricana.hu
Zene, Film & Kultúra
Kategória fejléc

Évődő, csipkelődő hang, maró gúny és vitriolos irónia jellemezte Karinthy különös, egyben legendás baráti körét. Hogy mi volt mindennek az oka? Mélyen rejlő, gyengéd és féltő emberség. 

„Verpelétnek” hívták Karinthy különös baráti körét, azt a társaságot, amely nevét a Verpeléti útról kapta, ahol az író évekig lakott (és amit ma egyébként Karinthy Frigyes útnak hívnak).

A „Verpelét” asztaltársaságához tartozott többek között Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Déry Tibor, Füst Milán, Tóth Árpád, Heltai Jenő, Rejtő Jenő, Devecseri Gábor, és néha megjelent a fiatal József Attila is.

A banda törzshelye nem messze innen, az akkoriban kevésbé fényűző külsejű, kissé kopott budai kávéház, a Hadik volt. 

Karinthy Frigyes, Hadik kávéház
A képen balról jobb felé haladva Kaiser Adolfné (?), mellette fia, Kaiser Sándor, a Hadik-kávéház tulajdonosa, mögötte Winkler Andor (?), mellette Tóth József, majd Kaiser Lajos és Karinthy Frigyes látható. Forrás: library.hungaricana.hu

Itt tanyázott délutánonként Karinthy asztaltársaságának tagjaival, a „Verpeléttel”. A társaság ellentmondást nem tűrően száműzte köreiből a gyalázatos hízelgőket, a talpnyalókat, vagy ahogy akkoriban hívták őket, a „csacsenereket.” Fejbólintó Jánosoknak nem volt helye köztük. 

Volt például egy íratlan szabályuk Karinthyval szemben: kizárólag nemtetszésüknek adhattak hangot, amikor az íróról nyilatkoznak. Ez afféle játék volt, amellyel a mester, Karinthy iróniája előtt tisztelegtek.

Karinthy Frigyes, Hadik
A képen Karinthyt a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úti Hadik Kávéház teraszán látjuk. Forrás: library.hungaricana.hu

Évődő, csipkelődő hang uralkodott tehát a „Verpelét” tájékán, ennek célja azonban nem egymás marása, fúrása vagy döfködése volt, hanem valamiféle védekezés a kölcsönös nyakbaborulás ellen. Hiszen voltaképpen a nagymester, Karinthy iróniája sem volt lényegében más, mint állandó fegyverkezés a felfakadó együttérzés és földredöntő szánalom ellen. 

Karinthy rendkívüli empátiáját és kedvességét az alábbi rövid kis anekdota is bizonyítja: 

A költőt egy alkalommal megrágalmazta valaki, akit a barátjának tartott, akinek a barátságában őszintén és komolyan hitt. 

A hírt a kávéházban tudta meg. Fejébe szökött a vér, felugrott, kirohant, s megfogadta, hogy megkeresi és véresre veri a gyalázatos frátert. 

Eltelt egy óra – az asztaltársaság tagjai meglepődve látták, hogy Karinthy higgadtan, csendesen visszatért. 

– Megtaláltad? – kérdezte tőle egyikük. 

– Meg – válaszolta derűsen. 

– És?

– Elmondom. Odarohantam a lakására, kinyitottam a kaput, éppen jött le a lépcsőn. Összefutottunk, hirtelen szemben találta magát velem. Meglátott, lángvörös lett, aztán falfehér. A szemhéja idegesen remegett. Üvöltött belőle a bűntudat. És nyüszített belőle a félelem, hogy most megtorlom a hitványságát. Reszketett, mint a nyárfalevél...

– Mire te...? – sürgették hárman is türelmetlenül. 

– Mire én azt mondtam neki: mit félsz, te marha, nem vagyunk az erdőben...! Aztán megcsókoltam – fejezte be Karinthy kissé zavartan. – Nem bírok senkit szégyenletes helyzetben látni. Ki kellett belőle valahogyan segítenem...

[[cikk3]]