Fatman-kritika: Mel Gibson Mikulásként sem tolerálja, ha ki akarják nyírni

Az évszázadok során Szent Miklós ünnepe teljesen átalakult, elvilágiasodott. Kár is lenne tagadni, hogy a Mikulás mára egy óriási marketingfogás lett, ami miatt jóval több Coca-Cola fogy a boltokban, november elején már megjelennek a formázott csokoládék, és karácsony előtt két hónappal beindul az ünnepi vásárlási láz. Ha valóban létezne a Mikulás – és itt most nem a Lappföldön élő Joulupukki-ra gondolok –, akkor bizonyára elszomorodna azon, hogy a mai világ számára mit is jelent a karácsony, amiből szinte teljesen kiveszett az önzetlenség és a kedvesség; természetesen tisztelet a kivételnek.

Ugyanezt látja a Fatman Mikulása, Chris Cringle is, aki a messzi északon él, és anyagi gondokkal küzd, mert a megnövekedett kiadások mellett nem érkezik már annyi megrendelés hozzájuk a gyerekektől, így évről-évre egyre közelebb sodródik a csőd széléhez. Bár feladni sosem akarja, érzi, hogy valamit tennie kell, ha lelkes manóival együtt továbbra is teljesíteni szeretné azoknak a gyerekeknek a kívánságait, akik még hisznek benne, és küldenek neki levelet.
Ezzel párhuzamosan a kis maffiózóporonty, Billy Wenan egy darab szenet kap a Mikulástól, amit nem hagy szó nélkül. Felbérel egy bérgyilkost, akinek páratlan szolgálatait már többször is igénybe vette – főként az iskolatársai megfélelmítésére –, hogy keresse meg, és végezzen a „Fatmannel”.

Első blikkre egy eszement marhaságnak tűnhet a Fatman alaptörténete, amit az előzetese is meg tud erősíteni, mégis Mel Gibson és Walton Goggins párosítása egy ilyen abszurd karácsonyi filmben olyan elképzelhetetlen koncepció, ami valahogy mégis elkezdi furdalni az embert, és ha más miatt nem is, legalább azért ad neki egy esélyt, mert végre nem egy szokványos, Mikulás központú családi vígjátékot láthat.

Valószínűleg ez az oka annak, hogy a Fatman meg tudott lepni, és mind a témája, mind a stílusa ellenére el tudott szórakoztatni, mert ez a film annyira beteg, hogy már szinte zseniális. Nyilván itt most egy kisebb túlzással mertem élni, de tény, hogy a Nelms-fivérek egy olyan Mikulást, vagy ahogy a filmben nevezik, Chris Cringle-t mutatnak meg nekünk, melyhez foghatót még egyszer sem volt szerencsénk látni a karácsonyi filmek sokszínű felhozatalában, pedig voltak már cifra dolgok (lásd Whoopi Goldberg-et A pót Télapóban).

Őszintén örülök, hogy a Fatman főszerepét Mel Gibson kapta meg, ugyanis a Mikulásnak ez a fajta ábrázolásmódja tökéletesen passzol az öreg Mad Maxhez. Egy megtört öregember, aki szeret adni, mégis úgy érzi, már egyáltalán nincs rá szükség, sem arra, amit képvisel. Emellett pedig egy kőkemény Terminátor, vagy sokkal inkább egy Rozsomák – csak azért sem fogom Farkasnak nevezni –, aki szabadidejében lőgyakorlatot és box edzéseket tart.

Nem mehetek el a névtelen, a stáblistában is csak „Szikár emberként” szereplő bérgyilkost megformáló Walton Goggins mellett sem, aki ebben a filmben újfent bebizonyította, hogy kiváló karakterszínész. Bár az itt megjelenő figurája egyáltalán nincs elmélyítve, mégis kihozta belőle a maximumot, és véleményem szerint hozzá köthető a film egyik legviccesebb része is.

Tudniillik a skandináv thrillerek hangulatát, a Fargo stílusát, és a bizonyos szempontból még Tarantino Aljas nyolcasát is megidéző Fatman fantasztikusan vegyíti a műfajokat, és természetesen helyet kapott egy csipetnyi fekete humor is, ami zseniálisan oldja akár a feszkós, akár a drámaibb jeleneteket.

Külön kiemelném a film zenéjét, ami a Mondo Boys keze munkája. Tőlük már korábbi, jelentősen kisebb hírértékű, szinte teljesen ismeretlen filmekben is megszokhattuk azt az egyszerűséget, ami mind a hangszerelést, mind a dallamot illeti, mégis ezek nagyon fülbemászóak tudtak lenni, és ez a Fatman esetében sincs másként.

Bár a Fatman, a leírása és az előzetese alapján a Mikulás és a bérgyilkos összecsapását állítja a középpontba, valójában ez csak a film legvégén kap egy nagyjából öt percet, de ez egyáltalán nem zavaró, mert a film a mérhetetlen akció és lövöldözés nélkül is működik. A hosszú felvezetés tökéletesen megágyaz a rövid, de sokkal feszültségteljesebb és hatásos párbajnak, ami egy nem várt fordulatot is eredményez.

A Fatman nem egy csilli-villi karácsonyi történet, és egyáltalán nem való gyerekeknek. Egy sokkal földhözragadtabb „mese”, amiben csak alig jelenik meg a Mikulás varázsereje és a klasszikus mítosz. De akik szeretik Mel Gibson filmjeit, szívesen látnának tőle valami egészen újat, és fogékonyak a fekete humorra és az elborultabb alkotásokra, azoknak mindenképpen javaslom, hogy adjanak neki egy esélyt, mert tényleg nem egy megszokott karácsonyi film. És jól jegyezzétek meg:

a Mikulás mindig rajtatok tartja a szemét!

A Fatman már digitálisan elérhető, feliratos verzióban is.