2002-ben elkészült a világ legbetegebb vígjátéka, amit azóta sem tudtak überelni

A vígjátékok alapból azért léteznek, hogy a közönség nekik köszönhetően egy könnyű szórakozást kapjon, nevessen és elfelejtse a hétköznapok gondjait. Egy komédia pedig akkor kapja meg általában a „beteg” jelzőt, amikor már annyi eszement baromság van benne, hogy csak fogjuk a fejünket, és folyamatosan azon gondolkodunk, hogy mégis mi a francért nézzük ezt a sz.rt – de a mostani filmünk nem ilyen, vagyis inkább nem teljesen.

A 2002-ben bemutatott Ping-Pong: Az ököl színre lép mindentől különbözik, és új kategóriát követelt ki magának – amiben magányosan trónol –, ugyanis annyira rettenetes, hogy már egyenesen zseniális, és egyszerűen nem lehet elmenni mellette szó nélkül, hiszen egyből beránt minket, ráadásul a nem létező tőgyünknél fogva.

Már az is felfoghatatlanul elvetemült, hogy a készítő, Steve Oedekerk (A minden6ó, Ace Ventura: Hív a természet) konkrétan megvette egy 1976-os, szinte ismeretlen ázsiai harcművészeti film felhasználási jogait, majd teljesen újravágta azt. Utána forgatott hozzá pár furcsa jelenetet, digitális fejcserékkel és különböző effektekkel egészítette ki, aztán saját történetként adta el, miközben persze ő maga volt a főszereplő – és mindezt nem titkoltan poénként, ezt azért fontos megjegyezni.

Kép: Steve Oedekerk a Ping-Pong: Az ököl színre lép című filmben / via palikulamania.com

A történet a Kiválasztottról szól, aki meg akarja bosszulni a szülei halálát, meg persze a világvégét se lenne rossz elodáznia, ha már éppen arra jár. Ennél több nem is kell, az pedig már csak hab a tortán, hogy szinte minden poén annyira kilóg az alkotásból, hogy azt öröm nézni, hiszen nélkülük nagyjából 15 perc alatt lezavarták volna az egész filmet.

Az biztos, hogy a készítő folyamatosan meg tud lepni minket, mivel akármilyen végkifejletet várunk a jeleneteknél, ő biztos, hogy annál jóval betegebb dolgokat talál ki, ráadásul mindezt úgy, hogy poénonként rombolja az agyunkat, így a végére jobban élvezzük, mint egy öt napja sivatagban rekedt ember az első korty hideg vizet.

De tényleg, minden eszközt bevet Steve Oedekerk, hogy a legváratlanabb helyekről törjön ki belőlünk a zsigeri nevetés, amivel eláruljuk a maradék jóízlésünket. És ehhez nem volt másra szüksége, mint pár elképesztően kreatív megoldásra, a fizika törvényeinek meghazudtolására, az akkori modern számítógépes effektusok 100 százalékos kihasználására, egy folyton vinnyogó női karakterre, a kung-fu-filmek összes kliséjének kiparodizálására, meg erre az erősen digitális tehénnel harcoló jelenetre, ami nagyjából megmutatja, hogy mire számíthatunk:

És az az igazság, hogy minden tiszteletet megérdemel ez a film, mert látszik, hogy kemény munka és egy határozott vízió hajtotta a siker felé, ami mögött egy géniusz állt. Más nem lehet a magyarázata annak a mesterművek, ami a szemünk elé tárul, ha valamilyen csoda folytán rábukkanunk erre a méltatlanul elfeledett gyöngyszemre, ami a Csupasz pisztoly-széria és a Monty Python nyomdokain halad, csak szteroidokon.

A Ping-Pong: Az ököl színre lép zseniális, formabontó, felfoghatatlanul vicces, miközben igénytelen, idegesítő és gyötrelmes. Nem létezik ehhez fogható vígjáték, ez pedig akkora teljesítmény, hogy kiérdemelt egy különleges helyet a szívünkben, hiszen néha nem kell más az embernek, csak egy ilyen marha nagy baromság, ami kiköveteli, hogy kizárólag rá figyeljünk, és elengedjük az összes problémánkat.

Bűn lenne bántani ezt a filmet, mert annál jóval értékesebb, hogy elvesszünk a gyermeteg poénjaiban. Steve Oedekerk maradandót alkotott, ami 18 évvel később is ugyanolyan ütős és szórakoztató. Tény, hogy nehéz mit kezdeni vele, mert vagy elkap minket, vagy az őrületbe kerget, szóval nem mindenki képes értékelni egy ilyen művet, de aki nyitott az agyzsibbasztó komédiákra, az új kedvencre lelhet.