A Netflix migránsos horrorfilmje az év meglepetése – Kinek a háza?-kritika

Itthon sokak számára kényelmetlen téma a migráció, ráadásul Európa pár országában is többen így vannak vele. Éppen ezért volt bátor Remi Weekes, aki úgy gondolta, hogy háborús menekültekről készít filmet, de egy ilyenkor elvárható, megrázó dráma helyett inkább vérfagyasztó horrort hozott számunkra – és milyen jól tette, hiszen ennél egyedibb alkotást ritkán kapunk.

Már alapból az is feszült pillanatokat okoz, ahogy látjuk, hogyan bánnak a filmben a migránsokkal, hiszen egy lerobbant, koszos helyre költöztetik őket, és kellő támogatást sem kapnak az új életükhöz, de amikor a rendező behoz egy hátborzongató, természetfeletti szálat, akkor érezzük, hogy ez egyáltalán nem egy olyan alkotás lesz, mint amire alapból számítanánk.

A két főszereplő, Sope Dirisu és Wunmi Mosaku remek munkát végeznek, és ez azért is jó hír, mert nagyjából az összes jelenetben őket láthatjuk, és ha az alakításuk pocsék lett volna, akkor az egész filmnek lőttek. Bár helyenként nem is igazán rájuk fektették a hangsúlyt, hanem a fojtogató sötétségre, ami körülveszi őket, és ami miatt még talán nekünk is álmatlan éjszakáink lesznek.

Kép: Wunmi Mosaku és Sope Dirisu a Kinek a háza? című filmben / via empireonline.com

Remek ijesztéseket kapunk, amik legtöbbször a zajok, illetve a sötétség harmóniájára épülnek, de a cselekmény előrehaladtával szép lassan fejlődnek, hogy a végére már ne a hanghatások miatt rémüljünk meg, hanem inkább a váratlan pszichoterror okozzon riadalmat. Egész kreatívak a megoldások, és viszonylag hamar elengedik a kliséket, amitől egészen speciális lesz az élmény – ehhez pedig nagyban hozzátesz a kidolgozott történet.

A Kinek a háza? igazi horror a javából, hiszen a benne látható gonosz szinte minden eszközt bevet annak érdekében, hogy hasson a lelkünkre, és még az őszintén szólva megkérdőjelezhető módon indokolt megjelenése ellenére is félelmetes, nyomasztó a jelenléte.

A szereplők motivációja érthető, és hamar képesek vagyunk megismerni őket annyira, hogy együtt tudjunk érezni velük, de ezt meglepő módon nem azzal érik el, hogy folyamatosan arra mennek rá, hogy a karakterek háborús menekültek, hanem főleg a kiforrott személyiségük az, ami kapcsolatot épít ki velünk.

Kép: Sope Dirisu a Kinek a háza? című filmben / via digitalspy.com

A várva várt végjáték viszont egy kicsit furcsa lett, ugyanis az érdekes misztikumot, és a hangulatos borzongást megtörik egy egyszerű, nagyon gyorsan lezavart, durván erőszakos jelenettel, ami igaz, hogy látványos, de valahogy nem illeszkedett a film addigi tónusába – de ettől függetlenül is működött.

Meglepően jó a Kinek a háza?, hiszen példásan kezel egy komoly témát, képes új színt vinni a horror műfajába, és mindössze 1,5 óra alatt olyan izgalmakat és rémületet szolgáltat, mint a legnagyobb hollywoodi rémmesék, szóval büszkék lehetnek magukra a készítők.

Mindenkinek ajánlott, aki szereti a különlegesebb alkotásokat, amik nem félnek néha átadni magukat a fantasztikumnak, hogy egy kicsit a képzelőerőnket is megmozgassák. Persze, ehhez egy bizonyos szinten nyitottnak kell lennünk, de ez a film meghálálja a befektetett figyelmet és érzelmet, mert kellően mély, félelmetes és profi ahhoz, hogy bőven kiemelkedjen a mezőnyből.

A Kinek a háza? már elérhető Netflixen, itt lehet megtekinteni az előzetesét: