Házassági történet-kritika: az elveszett lelkek kora

Noah Baumbach tipikus New York-i zsidó származású rendező, aki egész pályafutása alatt az emberi kapcsolatok nagy kérdéseit feszegeti. Az idén elhunyt édesapja, Jonathan Baumbach zseniális író és filmkritikus volt. Noah apja négyszer házasodott, és ő maga is túl van már egy váláson.

Baumbach az „A Tintahal és bálna” című művével indult be igazán, majd „A 40 az új 20” darabbal folytatta, és legutóbb fantasztikus családi drámát tett le az asztalra a „The Meyerowitz Stories” elkészítésével. Mindeközben számos további filmet rendezett, és forgatókönyveket is készített. A Házassági történet pedig ez utóbbiban igazán megismételhetetlen.

A történet egy fiatal párról szól, akik nagyon korán házasodtak össze, és vállaltak gyereket. Életüket összeköti a művészet, és egy színházi társulatban dolgoznak, ám a kimondatlan feszültségek, és a személyiségváltozásaik felőrlik azt, ami kettejük között van. A felek akkor döbbennek rá igazán a veszteségekre, és mindarra, amit hagytak elszalasztani, amikor már nincsenek együtt többé és az ügyvédek uralta válóperek világában ismeretlen jelenetek nehezítik meg a békés elszakadás lehetőségét.

Baumbach egyszerre tart tükröt magunknak, és kritizálja azt a világot, amellyel kénytelenek vagyunk szembesülni emberi kapcsolataink során. A válás vagy párkapcsolati szakítás, mint társadalmi jelenség ugyanis minden korábbinál közelebb került életünkhöz, mégsem foglalkozik vele behatóan a közélet.

A Házassági történetben Scarlett Johansson és Adam Driver is élete legjobbját nyújtja. Az alkotás alighanem a témával foglalkozó klasszikusok közé emelkedik majd a jövőben.

A darab csúcsjelenetét nem szeretném lelőni az olvasók számára, ugyanakkor azt elmondhatom, hogy ebben a közel 8-10 percben még a lélegzetvételeket sem nagyon lehetett észrevenni a moziban. Kevés olyan filmre emlékszem, ahol ezt sikerül elérni.

A Házassági történet komoly erőssége az is, ahogyan a látszólag legkevésbé lényegesnek tűnő szituációkból jutunk el döbbenetes konklúziókig. Baumbach egyszerre szatirikus, nyers és könnyed, amely valóságossá teszi azt, amit a vásznon láthatunk.

Ezek a művek minden bizonnyal azért születnek, hogy tanuljunk azokból, magunkra ismerjünk bennük, és persze a rendező saját élményeit is viszontláthassuk. Az idei évben, ha csak egy filmet szeretne megnézni valaki a moziban, akkor válassza a Házassági történetet, és szorítson a közelgő díjátadókon, hogy megfelelő elismerésben részesüljön az.