Egy magyar apa brutális szenvedései

Az elemzés apropója egy évforduló, több mint száz éve, 1919. március 21-én kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, a magyar értelmiség pedig hatalmas viták közepette próbálja értelmezni és újraértelmezni a korszakot.

 

1942, Magyarország, Farkas Zoltán rendezésében, dráma, háborús film

Tér és idő? Magyarország, a második világháború alatt.

Jelentőség? Kiküldik a magyar hadsereget a szovjet frontra, miközben elkezdődik a részleges revízió. A film egy propagandamozi, a lakosságnak ad programot, hogy mi a követendő magaviselet a háborúban. És persze azt is próbálja elmesélni, hogy mi miért történik. 

Kinek ajánlom? Akiket érdekel a két világháború közötti Magyarország. 

 

Vész-kor-szak!444!!!

Eszkalálódó társadalmi problémák

Művészi szempontból kivételesen termékeny évtizedek voltak a harmincas és negyvenes évek. Elég legyen csak annyit említeni, hogy 1942-ben, a háború kellős közepén készült a kor talán legjobb drámai alkotása, Az emberek a havason, amely egészen a társadalom mélyrétegeibe merül, hogy onnan húzzon elő témát. Humánum, emberség, küzdelem, mindez pedig az erdélyi népballadák hangulatába öltöztetve. A film az 1942-es Velencei filmfesztiválon művészeti díjat nyert.

Nagy év volt ez a magyar filmgyártásban. Velencében több díjra is esélyesnek tartották a világ első időutazós sci-fijét is, amelyet Hamza D. Ákos rendezett (Szíriusz), a közbeszédben manapság is csak fel-felbukkanó Herczeg Ferenc 1895-ös regénye alapján. Németellenessége miatt azonban a film hosszú ideig a feledés homályába merült. Velencében sem nyert, hiszen a náci gépezet meghekkelte a versenyt, a díj máshoz került.

Trianont csúcsra járatják, ez az a korszak, amikor nem tudsz elmenni szótlanul a tragédia mellett.

És valószínűleg nem is szeretnél.

A húszas és harmincas évek filmjeiben hemzsegnek a trianoni országcsonkításra utaló szimbólumok és kifejezések, a korszak vége felé pedig erőteljesen szembejön a „zsidókérdés”, illetve a középosztály megannyi dilemmája (Hippolyt, a lakáj, Meseautó) is – a kettő pedig nem meglepő módon jobbára együtt jelentkezett. Az egyik legerősebb, antiszemita szólamokkal sűrűn átszőtt film, a Bánky Viktor rendezte Őrségváltás kópiái sajnos elvesztek, pedig talán minden másnál jobban adnák vissza azt, hogy mi történt Magyarországon a második világégés előtt.

Közben a társadalom is brutális módon átalakult. A világháború, az eszkalálódó zsidóüldözések és a fokozódó kultúrapusztítás közepette rengeteg tehetséges rendezőnk (Vajda László, Székely István) és színészünk (Kabos Gyula) is külföldre távozik. Közülük sokan soha többé nem térnek majd haza. Kabos Gyula például teljesen megtörik a messzi idegenben.

A saját magát külpolitikai zsákutcába lavírozó ország nehezen tudott volna menekülni a végzetétől. Rohamosan sodródott az Európát bekebelező németek karjai közé. Majd a második front megnyítása után a zsidóellenes propagandafilmek után megérkeztek a mozikba a szovjetellenes darabok is. Ilyen Farkas Zoltán egy elfeledett frontmozija, a Negyedíziglen is, amely kíméletlen propagandafilm a Szovjetunió ellen.

Elmeséli, hogy mi vár ránk, ha rossz útra tévedünk. Annak bizony az Isten sem örül, és beláthatatlan következményei lehetnek.

Trianon-szindróma

Az országcsonkítás, mint hitvallás és termék

A film egyike volt a legnagyobb büdzsékből készülő magyar filmeknek a háború alatt. Velencében zajos sikert aratott. Főleg a Balti államokban, illetve Finnországban kedvelték nagyon, ahol az országok geopolitikai kiszolgáltatottságából is kifolyólag sokkal erőteljesebben jelentkeztek a szovjetellenes szólamok.

Elég meglepő, de a 2000-es években a Duna TV-n többször is leadták, pedig ez egy vérbeli propagandafilm, a stílus klasszikus elemeivel megspékelve. De erre már senki nem emlékszik, így csupán játékfilmként szerepelt a csatorna repertoárján. Pedig a kor emberének komoly figyelmeztetés volt (a címről kicsit később), hogy mi a követendő magaviselet a szovjet rendszerrel szemben.

Farkas Zoltán mozija egy dicsőséges bevonulással kezdődik. A film ott veszi fel a történelem fonalát, amikor a magyarok bevonulnak Kárpátaljára. Csak egyetlen ember vészeli át Vinyica ostromát, akiről később kiderül, hogy magyar. Kárpátalja a régi Magyarország része volt, a trianoni döntés után került másik országhoz. Az igazságtalan békediktátumot pedig csak egy igazságos háború tudja felszámolni. Így már rögtön a film elején választ is kapunk arra a kérdésre, hogy miért harcolunk? Az ezeréves határok visszaállításáért, de legalábbis a magyar etnikum lakta területek fennhatóságáért. 

Több magyarázatot nem is kíván a szituáció. A húszas és harmincas években még a legcsekélyebb politikai tartalommal bíró, pehelykönnyű komédiák is telítve voltak az irredenta kultuszra utaló apró (és talán néha olcsó) szimbólumokkal és kifejezésekkel.

 

 

Ilyen például az 1935-ben készült A címzett ismeretlen című zenés filmvígjáték, amelynek az elején egy lány fogadja osztrák barátját, aki magyartudását tesztelgetve egy 1912-es útikalauzból olvassa fel Magyarország határait:

„Magyarország magas hegyektől, a Kárpátoktól van körülvéve. Társországa Horvát-Szlavonország. Legnagyobb tava a Balaton-tó, és hozzá tartozik még az Adriai-tenger egy kis része is Fiume kikötővárossal.”

A lány pedig a jövőbe vetett hittel konstatálja:

„Így volt, így is lesz!”

Hogy életidegen a szituáció? A harmincas években nem volt az, még egy ilyen negédes szituációban sem hangzott fülsértőnek a megszólalás. A rendezők sem gondolták így. A hétköznapok legapróbb mozdulatait is átszőtték a hasonló, már-már klisévé rögzült szimbólumok. A fiatalok ebben szocializálódtak. Otthon trianonos gyufával csiholtak tüzet, trianonos vázába tették a szerelmüktől kapott virágot, irredenta frizurával rótták az utcákat, miközben az országcsonkításra emlékeztető kirakatokat bámultak.

 

Az Úr megbünteti az eltévelyedett embert

Akár negyedíziglen 

A film címe egy bibliai idézetből ered. Isten, az Úr negyedíziglen bünteti a megtévelyedett embert. A film főszereplője, Keresztes István 1919-ben Tiszakövesden a Direktórium elnöke lett, majd a Tanácsköztársaság bukása után börtönbe került. Később egy szovjet-magyar fogolycsere-egyezmény keretébe a Kaukázuson túlra került. Kárpátalja visszavételekor a dicsőségesen előre nyomuló magyar hadak visszacsatolják az egykori országrészt, Keresztes István pedig szeretne visszatérni szülőfalujába. Éppen kapóra jön, hogy fia (aki Magyarországon maradt) századosként már a második ezüstkeresztjét kapja a magyar hadseregben. Hazaszeretete tehát megkérdőjelezhetetlen.

És hogy ki az ellenség?

A szovjet milicistákat megvadult ösztönlényként látjuk, egy elcsípett, rövid párbeszéd már a film legelején nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyire elfajzott néppel állunk szemben:

Tizedes: „Kisjakovnál egy politikai megbízott megmérgezte a kutakat. A lakosság százával pusztul, nem bírjuk temetni őket.”
Ezredes: „Ezek a vörösök nem katonák. Ezek szadista örültek. Kiírtják a saját népüket.”

Eközben szépen lassan tisztul a kép is, a film elején megtörten előttünk álló férfiról minden kiderül. Keresztes István kálváriája nagyon-nagyon brutálisra sikeredett. A Tanácsköztársaságban vállalt szerepe miatt már a film legelején lecsap rá Isten büntetése. Lánya, Vera, akit szovjet kémként nevelnek a fronton találkozik bátyjával, és tudtán kívül megöli. Később Vera saját magát áldozza fel a magyar honért. De Keresztes István elveszti feleségét is, akit erős hite miatt értek napi atrocitások Szovjetföldön. A film végére az egykori családapa megtér, belátja bűneit, elfogadja Isten büntetését. A jelenet nagyon teátrálisra sikeredett, Keresztes István egy templomban döbben rá arra, hogy végig Isten egyengette az útját, hogy rengeteg áldozat útján visszavezesse őt a jó útra. Visszatér hitéhez, amit 1919-ben feláldozott a bolsevizmusért.

A film elképesztő emberi tragédiák sorozatán keresztül meséli el, hogy a harcok közepette mi az állampolgár feladata, miközben kiemel egy háborúban messzemenőleg elutasítandó magatartásformát: az árulást, a hazaárulást. Ez az a momentum, amely mind a családhoz tartozás, mind pedig a nemzethez tartozás szintjén megjelenik. Keresztes István egy „rossz és elferdített” eszméért feláldozza szeretteit, és feláldozza a hazáját is, amikor a Tanácsköztársaság helyi kis vezetőjeként az egyike lesz azoknak, akik kikövezték az utat Trianonhoz. Legalábbis a film ezt sugallja.

Pro-pa-gan-da  

A film erőteljes képi ábrázolásokat használ, sokszor nagyvonalakban méri egymáshoz a magyar és a szovjet világot. Így próbálva megmagyarázni azt, hogy miért is harcolunk, miért küldtük ki a második magyar hadsereget az orosz frontra. A cél az volt, hogy egységbe kovácsolják a nemzetet a nagy feladat küszöbén, és hogy az éppen regnáló rezsimnek erősítsék a legitimációját. Egyben megváltástörténet, amely szerette volna kiírni a magyar történelemből a Tanácsköztársaság 133 napját.

Trianon nem lett volna a bolsevikok nélkül, a zsidóság elhurcolása pedig egyedül a német apparátus műve, magyar keretlegények nem működtek közre. Persze mindkettő ferdítés, de rövid távon nagyon is jól működő ferdítés. Éppen erről szól a propaganda. Farkas Zoltán filmje pedig minden ízében egy propaganda mozi. 

(Akiket érdekel a két világháború közötti magyar irredenta kultusz, azoknak ajánlom Zeidler Miklós könyvét. A cikkben vett idézetet is innen kölcsönöztük.)