Az Oroszlánkirály: kicsit sem fenséges, nem ráz, nem is jó

Az Oroszlánkirály nem csak azért a kedvenc Disney-rajzfilmem, mert egyidős vagyok vele, hanem mert 25 évesen is olyan élményt tud nekem nyújtani, ami miatt egyszerűen nem tudok belőle kinőni, sem megunni. Amint felkel a nap a szavannán és meghallom Lebo M. hangját, belül újra azzá a 4 éves kisgyerekké válok, aki VHS-en megállás nélkül, szó szerint szalagszakadásig nézte, ahogy a kis Simba előtt fejet hajtanak az állatok és berobban a The Lion King felirat. Ma ugyanazt jelenti nekem Az Oroszlánkirály, mint a ’90-es években. A mai napig meg tudom könnyezni Mufasa halálát és együtt tudom énekelni Timonnal és Pumbával a Hakuna Matata-t.

Mielőtt elmentem hétfő délelőtt az új Oroszlánkirály sajtóvetítésére, szombaton újra megnéztem az eredeti rajzfilmet. Ugyanazt a hatást váltotta ki belőlem 862-dik alkalommal is. Az új feldolgozással kapcsolatos előzetes interjúkat és infókat ismerve úgy döntöttem, mindenféle elvárás nélkül fogok beülni a terembe, és hagyom, hogy újra magával ragadjon ez a történet. Timon és Pumba mindig azt mondják, hogy Hakuna Matata! Nos, ez a film nem ráz, nem is jó, szóval nem mondhatom rá, hogy semmi vész.

A történetről felesleges lenne beszélni. Bár a filmet rendező Jon Favreau korábban is nyilatkozott arról, hogy semmit sem változtattak az eredeti sztorin, apró meglepetéseket, újdongásokat ígért nekünk. Nagyjából beváltotta az ígéretét. Tényleg ne várjunk sok újat, mindössze tíz percnyi plusz tartalmat kaptunk a 118 perces játékidővel rendelkező remake-ben.

Egyébként minden túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a feldolgozás kockáról-kockára, mondatról-mondatra a rajzfilm. Bár szinkronos sajtóvetítés volt, gyanítom, hogy a forgatókönyvírói feladatokat ellátó Jeff Nathanson amúgy sem erőltette meg magát. Lehet azt mondani, hogy az volt a koncepció, hogy maradjunk az eredeti történetnél, de a párbeszédekben, vagy legalább a poénokban lehetett volna kicsit kreatívkodni. Sajnos Timon és Pumba beszólásai sem ütnek már, ha az ember százszor hallotta őket a rajzfilmben. Hozzá kell tenni, hogy az egyik pillanatuk mosolyt csalt az arcomra.

Érdekesség, és bizonyára többen megfigyelték már, hogy a Disney a korábbi filmjeikben is rendre elrejtett kisebb utalásokat saját alkotásaikból, mondjuk mikor Dzsinni egyszer Pinokkió arcát vette fel az Aladdinban. Itt is helyet kapott egy hasonló utalás, méghozzá egy már élőszereplősen feldolgozott Disney-klasszikus egyik betétdala formájában.

Ha már a dalok. Azt is tudni lehetett a remake-ről, hogy a legtöbb régi betétdal visszaköszön, később a rajongók felháborodása miatt Jon Favreau Zordon és a hiénák Készülj hát! című nótáját is beleszőtte a filmbe. Ezzel kapcsolatban maradjunk annyiban, hogy ennyi erővel ki is hagyhatták volna. A többi dalt jó viszont hallani, de nem igazán fokozta bennem a nosztalgiaérzést.

No de kaptunk néhány új dalt is. Az egyik Beyoncé Spirit című szerzeménye, ami egy rövid ideig hallható a filmben, a másik az éppen visszavonulásra készülő Elton John műve, ami a Never too late címet viseli. Igaz, utóbbi csak a stáblista közben hallható, de ebben a dalban benne volt minden, amit szívem szerint az új Oroszlánkirálytól vártam volna.

Vérfrissítést. Hogy legyen elég merész ahhoz, hogy valami újat is mutasson. Hogy néhány dolgot kicsit kifordítva, átalakítva meséljen el. Pontosan ezért lepett meg engem az élőszereplős Aladdin. A klasszikus mese elemeit megőrizve volt elég bátor újítani, átdolgozni és modernizálni. Az Oroszlánkirályból ez abszolút hiányzik.

Feltűnhetett, hogy egyszer sem használtam az élőszereplős kifejezést, kivéve, mikor az előbb az Aladdint emlegettem. Ennek az az oka, hogy ez a film nem tekinthető élőszereplősnek. Hiszen egy élő embert, egy élőlényt sem látni a filmben. Csak a CGI. Ami kétségtelenül pazarul néz ki, néhány jelenetet leszámítva tényleg mintha egy természetfilmet néznék, csak az a baj, hogyha erre vágyom, inkább átkapcsolok a National Geographic-ra. Mert ennyit tud nyújtani az új Oroszlánkirály. Fotórealisztikus látványt. És ez a Disney-nek pont elég.

Mert lehet, hogy kasszát fog robbantani a film, és a gyerekek odáig lesznek tőle, de sajnos süt le róla, hogy ez a remake csak azért készült el, hogy a Disney megmutassa a világnak, mennyit fejlődött a számítógépes technika a 2016-os A dzsungel könyve óta.

Súlyosbítja a problémát, hogy a Disney tényleg elhiszi, hogy a látvány önmagában elviszi a hátán az egész filmet, éppen ezért elég, ha a karaktereket megszólaltató színészek a hangjukon kívül semmit nem tesznek bele önmagukból, vagyis motion capture nélkül készült el a film. Nos, ennek az lett az eredménye, hogy egy csepp emberi vonás sem látható a kétórás film alatt, és így az a bizonyos tragikus, valamint könnyfacsaró jelenet sem vált ki semmilyen reakciót. Legalábbis belőlem nem.

Az a helyzet, hogy az eredeti film több emberit tudott közvetíteni a megrajzolt karaktereken keresztül. És emiatt mondhatom azt, hogy annak ellenére, hogy elvárások nélkül ültem be a moziba, és csak egy kis nosztalgikus élményt akartam, egy üres, unalmas, vontatott két órát kaptam, ami vázlatpontszerűen, kockáról-kockára és mondatról-mondatra halad végig a cselekményen.

Ezek után érdemes megnézni Az Oroszlánkirály remake-t? Igen. Hiszen ez csak az én véleményem, és senkit sem akarok befolyásolni. Mindannyian adjatok neki egy esélyt, és ki tudja, lehet, hogy titeket elkap a nosztalgia, és úgy fogtok kijönni a moziból, hogy azt mondjátok: Hakuna Matata!

A film július 18-án debütál a hazai mozikban.