Kíváncsi vagy, hogy milyen a pokol? Akkor ez a te filmed

Hiába került a múlt héten a mozikba a Hellboy, az igazi pokol nem ott, hanem Gaspar Noé filmjében, az Eksztázisban vár rád. Bezsebelt egy rakás díjat (egyebek mellett Cannes-ban), felső fokban beszél róla jó pár neves kritikus, de ez senkit ne tévesszen meg, nem más ez, mint fékevesztett (ön)pusztítás vörösben és feketében, az év egyik legbetegebb és legkegyetlenebb filmje.

Minden jó érzésű kritikának azzal kellene kezdenie, hogy soha, de tényleg soha ne nézd meg ezt a filmet, ha jót akarsz. Gaspar Noé bántani akar, és akármit csinálsz is, bántani is fog. A francia rendező számára a hatás a legfontosabb, ezért pedig mindent bevet: a pokol legmélyére húzza magával a nézőt, ahonnan nem is biztos, hogy visszatérünk, de ha mégis, a világ már sosem lesz ugyanolyan. Noé leghíresebb alkotása a Visszafordíthatatlan a címéhez hűen fordított kronológia szerint mesél el egy kegyetlen bűncselekmény és az azt követő bosszú történetét. Az Eksztázis nem forgatja fel az időrendet, de ettől még semmivel sem kevésbé gonosz, sőt, talán ez lett a botrányfilmes leggonoszabb munkája. És ezzel pontosan tisztában is van: amint belekezdünk, már nem enged, képtelenség szabadulni tőle.

Egy lány rohan a hóban, majd elvágódik és sírva vonaglik, hát nem hó-angyalt fog csinálni, abban biztosak lehetünk. A vakítóan fehér környezetben vérfoltok tűnnek fel, finoman jelezve, hogy mire számíthatunk. De mielőtt még kiderülne, hogy mi lesz a vérző lánnyal a hóban, éles váltás, és máris egy régi tévé képernyőjét látjuk: táncosokat kérdeznek a félelmeikről, vágyaikról, szexről, drogról és rock and rollról. Persze ez a statikus jelenet sem nélkülözi a baljós jeleket, a tévé mellett az egyik oldalon könyvek, a másikon filmek sorakoznak, és egyik sem túl megnyugtató: Nietzsche és Fritz Lang kötetei még csupán homályos üzenetek, az öngyilkosságról szóló könyv azonban már egyértelmű utalás. És akkor mit mondjunk a filmekről? Szex, erőszak és pszichológiai rettenet: Fassbinder és Bunuel mellett egy rakás horror, a Megszállottságtól a Suspiriáig.

Pedig minden olyan banálisan ártatlannak tűnik. A felvételen látható táncosok egy társulat tagjai, amely egy üres épületben próbál. Szól a techno, a rave és az acid house, a táncosok próbálnak, a jelenet egyetlen végtelenül hosszúnak tűnő beállítás. Amint vége szakad, elindul a party, a kimerült művészek csoportokra oszlanak, és megállíthatatlanul folyik belőlük a szó, kapcsolatról, szexről és táncról. A feszültség egyre nő, és egyre biztosabbnak tűnik, hogy valami nem stimmel, és hamarosan kiderül az is, hogy mi a gond: valaki LSD-t rakott a sangríás tálakba. Ahogy a szer lassan hatni kezd, úgy változnak a kedélyes beszélgetések ördögi tánccá.

Na, ekkor kéne otthagyni a mozitermet, de Noé pokoli trükkje, hogy ezen a ponton már nincs menekvés. Úgy tűnik, mintha az őrület csak most kezdődne, valójában azonban, mikor azt hisszük, hogy a küszöbön állunk, már régen bent vagyunk az ördögi térben. És kezdetét veszi az őrült orgia. Van szex is persze, a francia rendezőnél ez alap, a hangsúly mégsem ezen van, hanem a testek összecsapásán. A kábítószertől paranoiássá vált táncosok egymás után gyanúsítják meg egymást a sangría megmérgezésével. És aki a célkeresztbe kerül, annak nincs menekvés, különösen, miután előkerül egy kés is.

És nem is az a legrémisztőbb, hogy kábult emberek mennek egymásnak, az igazán gonosz dolog a teljesen értelmetlen motivációk és tettek. Előbb csak a mozgásuk, majd azzal együtt a gondolkodásuk is embertelenné válik, minden értelemben. Nem emberi, amit látunk. És amikor a villany is kimegy, és a fekete a vészvilágítás vörösével keveredik, már biztosak lehetünk benne, hogy ez tényleg a pokol.

Gaspar Noé semmit sem tisztel, ezt az eddigi filmjei (Szerelem, Enter The Void, Egy mindenki ellen) alapján már megtanulhattuk. Most sincsenek tabuk: meztelenség, erőszak, szex, homoszexualitás, incesztus, gyilkosság, gyermekhalál, őrület és drogok.

Sajnos van még egy tulajdonsága a francia rendezőnek, mindig meg akarja magyarázni a dolgokat. Most sem bír magával, kíméletlenül leleplezi a filmet, vagyis elárulja, hogy miért zuhant rá a pokol a társulatra. Azzal pedig, hogy az utolsó jelentben megmutatja, ki tette bele az LSD-t a sangríába, egy mozdulattal agyoncsapja a filmet, így el is száll a varázs. Nincs valódi pokol, csak drogok vannak, amiket bele lehet csempészni egy tál italba. Az ember tehát alapvetően racionális és jó, csak a kemikáliák hozzák ki belőle a sátánt. Ez a magyarázat pedig még annál is szomorúbb, hogy végül is végignéztük a filmet. Hiszen, ha már átszenvedtük magunkat az infernális orgián, ne tolják a képünkbe a megoldást. Had maradjunk a poklunkba zárva.