Mi: halálra rémülsz az év legjobb vígjátékától

Képzeld el, hogy egy tükörteremben bolyongsz, mindenhol saját magadat látod, a hátad mögött is ott állsz, csakhogy az a másolat nem fordul meg, amikor te megfordulsz. És amikor végre hátrafordul, és rád néz, a világ, mint a fejen át lehúzott pulóver, kifordul magából. Jordan Peele második filmje, a Mi (Us) pont így indul, és bármi is történik ez után, a világot már sosem sikerül visszafordítani. A 2017-es Tűnj el! (Get Out) az évtized egyik legjobb filmje lett, Peele most emelte a tétet, és ha nem is sikerült ugyanolyan hibátlan mesterművet összehoznia, a Mi így is messze a legizgalmasabb dolog, ami az elmúlt időben a moziba került.

Horrorként hirdetik, de ahogy a Tűnj el! esetében, úgy most is igaz, hogy a film sokkal több egyszerű rémisztgetésnél. Jordan Peele alapvetően komikus, nem csupán a Mad TV, vagy a Kay & Peele című szkeccs-sorozatok miatt, hanem mert bárhol felbukkan, egy bumfordi fickó börleszkbe illő esetlenségével bukdácsol át a jeleneteken, ahogy például a véresen sötét humorú Fargóban is tette. Ebből a szerepből rendezőként sem tud kibújni, így hiába tűnik első látásra horrornak a Mi, a félelemkeltés helyett a legtöbb jelenetet a humor határozza meg. Ettől persze még befosunk a rémülettől, és ez Peele igazi zsenije: úgy keveri a műfajokat, hogy azok csak ráerősítenek egymásra.

1986-ban járunk, egy tengerparti vurstliban. Egy kislány elkószál szüleitől, és baljósan cikázó villámokkal a háttérben egy kísérteties tükörlabirintusba téved.

Találd meg önmagad

– szól a felirat, és a kislány hamarosan meg is leli saját magát, csak nem éppen úgy, ahogy azt remélte. A rémisztő találkozás után hetekig meg sem bír szólalni, kétségbeesett szülei egy pszichológustól várják a segítséget.

Aztán ugrunk az időben, a kislány immár felnőtt nő, egy kamaszlány és egy kisfiú anyukája, férjével és a gyerekekkel a tengerparti nyaralójukba tartanak. Adelaide Wilson (Lupita Nyong’o) azonban képtelen ellazulni, hiába próbál meg mindent a férje, Gabe (Winston Duke), a nő egy tengerparti kiruccanást követően ijesztő vallomásban fakad ki, úgy érzi, valami egész életében követi, és ott, a nyaralóban mintha az a valami egészen közel jött volna hozzá. Erre a semmiből megjelenik a kisfiúk (Evan Alex) és közli, hogy egy család áll kint a behajtón. Ez már önmagában elég para, és csak még bizarrabbá válik a helyzet, amikor kiderül, hogy a piros overallba bújt család pontos mása Wilsonéknak. Ráadásul nem csak állnak ott, hanem elindulnak befelé, hogy bosszút álljanak – valamiért, amiről Wilsonéknak egyelőre fogalma sem lehet. És persze a nézőnek sem, mi is csak annyit látunk, hogy a para-család négy tagja a saját tükörképét igyekszik meggyilkolni, persze csak miután alaposan megkínozták őket, lelkileg és testileg egyaránt.

„Ezért így szól az Úr: Veszedelmet hozok rájuk, amely elől nem tudnak elmenekülni. Segítségért kiáltanak majd hozzám, de nem hallgatom meg őket.”

Jeremiás próféta könyve több helyen felbukkan a filmben. A nyitójelentben elkóborolt kislány egy hippi kezében látja a bibliai részlet megjelölését (Jeremiás 11:11), majd ugyanez a fickó jelenik immár idős emberként a tengerpartra visszatérő család előtt a táblájával, és az óra is 11:11-et mutat, mielőtt a tükörkép család beköszön. Az ítélet szerint a veszedelem elől nem lehet elmenekülni, Wilsonék azért megpróbálják. Csakhogy amikor úgy tűnik, túl vannak a nehezén, kiderül, hogy a dolog még sokkal félelmetesebb annál, mint hogy négy pszichopata követi őket.

A Tűnj el! a fekete-fehér sztereotípiákra játszott rá, kiforgatva mindazt, amit a fehérek gondolnak az afroamerikairól, de ugyanúgy viccet csinált abból is, ahogyan a feketék saját magukra és a fehérekre tekintenek. Kíméletlenül őszinte és fergetegesen vicces lett a végeredmény, és persze hátborzongatóan félelmetes. Ám az egyetlen épületbe zárta a humort és a horrort is, a Mi esetében azonban a gonosz már rég kiszabadult a rejtekhelyéről. És nem csak a tér tágult ki, az értelmezés is sokrétűbb lett, nézhetjük a Mi-t horrorként, fekete komédiaként, vígjátékként, pszichológiai thrillerként, példabeszédként, egzisztencialista drámaként és a sort hosszan lehet folytatni. Mivel nagyobb a tét, nagyobb a veszély is, hogy hiba csúszik a működésbe. Nincs belőle sok persze, de a Mi mégsem olyan makulátlan, mint a Tűnj el!

Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne legalább annyira szórakoztató. Peele olyan helyzetkomikumokkal dolgozik, amelyekért a legtöbb vígjáték-író a fél karját odaadná, és ez a komikusból a lehető legtermészetesebb módon jön. Így aztán a Mi minden igényt kielégít. Annak is jó, aki humorra vágyik, annak is, aki rettegne, és annak is, aki a mélyebb tartalomért megy a moziba. Peele alkotásának legnagyobb erőssége pedig Lupita Nyong’o, aki félelmetes alakításával testesíti meg a film legfőbb üzeneteit. A színésznő már egymaga is csodálatos lenne, csakhogy itt mindent megdupláz. Mintha mindvégig tükörbe nézne, ám a tükörképe egészen másként viselkedne, mint ő maga. Hátborzongató élmény.