Mintha nem is a moziban lennénk...

[[video]]Jamie Foxx alaposan megmozgatta Budapestet az elmúlt két évben. Az Oscar-díjas színész az új Robin Hood-film forgatása miatt több körben hónapokat töltött el nálunk, és ha már itt volt, alaposan elszórakoztatta magát. Posztolt kötelező képeket gyúrás közben (ezt már úgy tűnik, senki sem hagyhatja ki manapság), kiült fürdőnadrágban a szakadó hóba, pózolt a magyar válogatott mezében, pingpongütőt ragadott, és még Radics Gigivel is énekelt együtt. Sokat elmond a Robin Hoodról, hogy Foxx Instagramon közvetített lazulásai több izgalmat tartogatnak a nézőnek, mint a tolvajok fejedelméről készített legújabb film. Mert bár mindent beleadtak az alkotók (élükön az eddig sorozatok rendezőjeként ismert, Otto Bathursttel), van itt ármány, szerelem, túlpörgetett akciók, menekülés, és nyitva hagyott finálé, Robin végül sajnos nem a korrupt hatalmat lopja meg, hanem a nézőket. Ellop egy filmnyi időt az életünkből.

Ha a tolvajok fejedelmének története szóba kerül, valószínűleg – korosztálytól függetlenül – mindenkinek az 1991-es Kevin Costner-féle változat ugrik be. Az a film a bölcsen ironikus Morgan Freemannel, és a zseniálisan gonosz Alan Rickmannel mindent vitt, nem csak a vele egy időben – Uma Thurmannel és Patrick Berginnel – forgatott, és közel ugyanakkor bemutatott „másik” Robin Hood-ot ütötte ki a nyeregből, de Ridley Scott 2010-es próbálkozását – a nem is annyira igazi Robint játszó Russel Crowe-val a főszerepben – is messze túlszárnyalja a mai napig. Mivel Kevin Costnerrel aligha kelhet versenyre, az idei Robin Hood kapcsán az volt csak a kérdés, a második helyet elcsípi-e. A válasz egyértelműen: nem.

Bár Taron Egerton nagyot ment a Kingsman-filmekkel, új szerepe láttán azonban erős a gyanú, hogy ott elsősorban a közegnek köszönhette a sikert. Amint ugyanis elfogynak mellőle a megfelelő karakterek, és saját erőből kellene meghatározóvá válnia, kiderül, hogy valójában egy szürke, jellegtelen színész. Na jó, mondjuk úgy, hogy ebben a szerepben az: ennyire semmilyen Robint még nem nagyon láttunk. Egy felejthető címszereplővel pedig a filmnek kábé annyi esélye van, mintha egy csapat egy dézsa tuját állítana be középcsatárnak.

Pedig a sztorin megpróbáltak annyit csavarni, hogy valami új is kijöjjön belőle. Ez a Robin of Loxley vígan éli hedonista életét szeretőjével, Marionnal (Eve Hewson), ám a keresztes háborúk miatt kénytelen a puha ágyat véres páncélra cserélni. Hosszú évek után tér csak haza, jó kis poszttraumás stresszel a tarsolyában, és ha ez nem lenne elég, Marion, aki halottnak hitte szerelmét, összeszűrte a levet Skarlát Willel (az ötven árnyalatos filmekből ismert James Dornan). Hogy tetézze a bajt, megérkezik a Morgan Freeman alakította Azeem legalább annyira bölcs, de közel sem olyan szórakoztató mása, az arab Yahya (Jamie Foxx), aki a fia kegyetlen lemészárlása után nem lett Anglia elkötelezett híve, bosszúja a küszöbön toporog. Ördögi tervet eszel ki, amelyhez már csak egy tökös legényre van szüksége, és mivel más nem jelentkezett, Robint választja.

Ami ezután jön, az a Karate kölyök legszebb hagyományait idézi: kerítésfestés orrvérzésig. Robin persze nyavalyog, mert még nem tudja, hogy mekkora vadállatot kreál belőle Yahya, aki időközben Johnnak nevezi el magát. Persze a végeredményre nem csak a címszereplő, de még a legfelkészültebb néző sem számíthat. Az hagyján, hogy Robin 3 centitől 600 méterig bármekkora távolságról legyilkolja az ellenfelét, de izom mellett még agyat is növeszt magának. Mint egy középkori Zorro, kettős életbe kezd: „nappal” a nottinghami serrif (Ben Mendelsohn) korrupt rendszerének lelkes híve, „éjjel” viszont maszkos útonálló, aki a hagyományokhoz hűen elveszi a gazdagoktól, és odaadja a szegényeknek. Ez egy darabig működik is, de a seriffnek is véges a türelme, kegyetlen hajtóvadászatba kezd, ami veszélybe sodorja szeretett hőseink életét.

Amint a csata bedurvul, még a moziterem is háborús övezetté változik. Ha valaki csak véletlenül tévedne be a filmre, nem biztos, hogy megmondaná, mit is lát. Mintha egy modern háborúba csöppennénk, robban és süvít minden, holott ez, akármennyire is fikció, mégiscsak a középkor. Persze láttunk már ilyet, hogy mást ne mondjunk, a 2010-es Ridley Scott-féle verzió sem volt kimondottan visszafogott, ha harcra került a sor, de itt mintha egy Jet Li-be oltott Bruce Willis szállna partra Normandiában, hogy egy Tom Cruise formájú íjjal gyilkolja le A holnap határa földönkívülieit. Észvesztő a tempó, bár ez nyilván ízlés és felkészültség kérdése is, nehéz tartani a lépést.

Nem a harc az egyetlen azonban, amit igyekeztek aktualizálni az alkotók. A keresztes háborúkon, és a hátországi korrupción keresztül mintha mindenben szeretnének valami nagyon is mait megmutatni. Rasszizmus, erőszakos terjeszkedés, populizmus, hatalmi visszaélés, és persze igazi hazaszeretet és becsület feszül egymásnak. Kérdés, hogy jó-e ez nekünk? Akarjuk-e ugyanazt látni a moziban is, amit az utcán, a tévében és bárhol, amerre nézünk? Persze, ha mély értelmű, filozofikus művészfilmre, vagy egy nyers dokura váltunk jegyet, akkor nem sértődünk meg, ha az szembesít bennünket akár a világ, akár a saját sötét oldalunkkal, de amikor egy nyilvánvalóan kizárólag a szórakoztatást célzó műre ülünk be, akkor inkább kikapcsolódnánk. Ott pedig nem sok keresnivalója van a mindennapok fáradalmainak és fájdalmainak.

Erre, úgy látszik, Bathursték nem gondoltak, hiszen megállás nélkül öntik a nyakunkba az aktuális párhuzamokkal teli jeleneteket. Így aztán nem is a néha követhetetlen fordulatok, az érdektelen szereplők, és a súlytalan konfliktusok miatt válik nyomasztóvá a film, hanem azért, mert mintha szándékosan akarná elfelejtetni velünk, hogy hol is vagyunk: egy moziban.

Lehet, hogy régimódi vagyok és múltba révedő, de ha Robin Hood, akkor maradok Kevin Costnernél, Morgan Freemannél és Alan Rickmannél, aki olyan nottinghami seriffet alkotott, amit, azt hiszem, soha senki nem tud megismételni. Taron Egerton és Jamie Foxx akciózását pedig, ha filmként nem is, de kordokumentumnak legalább megőrizhetjük: épp ilyen volt a világ 2018-ban. (fib)