U2 - Songs of Experience (albumkritika)

A U2 népszerűsége (főleg a koncertturnéik sikerességét tekintve) gyakorlatilag bő 30 éve töretlen. Ha már a lemezeik eladásait, és főleg a kritikai fogadtatását nézzük, akkor már kicsit árnyaltabb a helyzet. A 2004-es "How to Dismantle an Atomic Bomb" nagyszerű anyag volt anno, aminek színvonalát a 2009-ben megjelent "No Line on the Horizon" már nem tudta tartani. Az öt évre rá kiadott, a bevezetőben már említett "Songs of Innocence" bár nem volt világmegváltó, de több remek számot is tartalmazott, azonban az őrült markentingstratégiával az emberekre ráerőltetett anyag (a dalokat beleerőszakolták minden Apple felhasználó iCloud-jába ) olyan ellenérzést váltott ki világszerte, hogy esélye sem volt, hogy széles körben sikeres és szerethető legyen. Bonoék maguk is elismerték a promótálás során elkövetett hibát, és az új album elkészítésének inkább saját maguk és a rajongók kielégítését tűzték ki célul, nem pedig azt, hogy a világ összes háztartásában az együttes dallamai szolgáltassák a vasárnapi ebédhez a háttérzenét. Ennek az elképzelésnek az eredményeképpen született meg a 14. U2 nagylemez, a "Songs of Experience".

Ha végigpillantunk a 13 dalból álló album elkészítésésében közreműködők listáján, rögtön szembetűnik, hogy a szokásosnál is több producer segítségét vették igénybe a munka során a dublini rockerek. A számos kisebb-nagyobb szakember között olyan nagyágyúnak számító, pop vonalán mozgó fejes is tiszteletét tette, mint Danger Mouse, vagy Paul Epworth. Az ilyen nagyszabású, sok szereplős folyamat eredményezhetné azt is, hogy a lemez megszólalása nem alkot koherens egészet, azonban erről szó sincs: az ír bandának bőven van annyi tapasztalata, hogy a saját hangzásába úgy olvasszon új hatásokat, hogy az végeredményben elsőre is felismerhető, "U2-s" maradjon. Az introként funkcionáló első track, az elektronikus "Love is All We Have" emelkedett hangulata, és benne Bono auto-tune-nal torzított vokálja akartalanul is a tavalyi Boni Iver lemezt juttatja eszünkbe. A második szám, a Haim tagjaival közösen megírt "Lights of Home" már zenekaribb megszólalásra vált, kissé karcos, bluesos hangzása a "Rattle and Hum" albumot idézi, nagyon gyorsan magába szívja a hallgatót. Szerencsére az azt követő dal, a "You Are The Best Thing" sem okoz csalódást: az első kislemezként kiadott szám az egyik legfrissebb hatású, legoptimistább zene, amit az együttes az elmúlt 15 évbe kiadott a kezei közül. A kezdő három dal színvonalát sajnos az album a továbbiakban nem tudja tartani: a "Get Out of Your Own Way" felejthető, a Kendrick Lamar bevezetőjével indított "Americal Soul"-ból pedig egy ütős refrén hiányzik, hogy igazán megjegyezhező sláger legyen. A lemez további részében egyaránt találunk jól és kevésbé jól sikerült szerzeményeket is, kimondottan üdítő kikacsintás a "Summer of Love" és a "Red Flag Day" kettőse: előbbi a 2000-es évek fordulájának soul-os U2 hangzását idézi meg, utóbbi pedig a zenekar indulásakor jellemző kamaszfiús lendületet (lásd: New Years Day és a War lemez) eleveníti fel. Az albumzáró "13 (There is a Light)" pedig az előző korong "Song for Someone" számának újragondolása, mely meghitten zárja a bő 51 perces zenei utazást.

Összességében elmondtható hogy a "Songs of Experince" nem sikerült rosszul, bár nem eget rengető, a számoknak nagyjából fele élvezetes, akár középtávon is a hallgató szívéhez nőhet. A hosszútávú értékük azonban már nagyobb kérdés, de ez nem is feltétlenül baj. A U2 2017-ben már nem váltja meg a világot, megtették már azt korábban a "Joshua Tree"-vel és az "Achtung Baby"-vel. Mostmár csak egyszerően jó zenét akarnak akarnak adni azoknak, akik ma is kitartanak mellettük. Hogyha a stílusra vevők vagyunk, nincs is más dolgunk, mint szimplán élvezni a 13 számot. (GaVRoS)