Lady Gaga – Joanne (albumkritika)

Belegondolni is furcsa, hogy Lady Gaga már több, mint 8 éve, hogy berobbant a köztudatba a „Poker Face”, valamint a „Just Dance” slágerekkel. Akkor mindenki úgy ünnepelte az egyébként igencsak erőteljes dalszerzői vénával megáldott énekesnőt, mint az új, 21. századi Madonnát. A fülbemászó dallamok mellett az extravagáns, megbotránkoztató megjelenése csak tovább fokozta a hype-ot: az első lemezből, a „The Fame”-ből a manapság jellemző katasztrofális lemezeladási mutatóktól elvonatkoztatva is elképesztően sok, több mint 15 millió példány kelt el. A sort a „Born This Way” című LP, bár kissé szerényebben, de még mindig hatalmas sikerrel folytatta. 2013-ban aztán jött az „Artpop”, melyben a tömény elektropoppos megszólalást helyenként heavy metal elemekkel próbálták feldobni, azonban ez a próbálkozás zsákutcába irányította Gaga karrierjét: sem a kritikusok, sem a közönség nem szerette igazán, a különböző listákon elért magas helyezései is inkább a korábbi lemezek által generált ismertségnek voltak köszönhetőek.

Gaga a fentieket követően tett egy kirándulást a jazz világába, és Tony Bennett-tel együtt felvette a „Cheek to Cheek” című feldolgozáslemezt, majd pedig több, énekesi karrierjéhez szorosan nem kapcsolódó projektben is részt vett (többek között főszerepelt az American Horror Story ötödik évadában is). A kitérőket követően a menedzsmentjével nekilátott az útkeresésnek, és a zenei megújulásának előkészítéséhez: a „Joanne”-t éppen ezért nem a megszokott producereivel, hanem a világ talán legfelkapottabb indie, soul és funky vonalon mozgó gurujával, Mark Ronson-nal közreműködve készítette el. Ez azért is volt okos döntés volt a részéről, mert a korábbi elektropop számaival 2016-ban már nem rúghatott volna labdába olyan csúcsra járatott brand-ek mellett, mint Rihanna, vagy Taylor Swift, viszont megvolt az esélye, hogy az érettebb, zenekaribb megszólalású dalokkal új, potenciális rajongói réteget érjen el.


Ronson minden belefektetett energiája kifizetődött, a dalokban végig érezni a keze munkáját. Érdekes, kissé évkönyvszerű a „Joanne”: szinte minden számban más-más stílust idéz fel. Az „Ayo” funky-s beütésű, a címadó track akusztikus, 60’s évek melankóliáját megidézve mesél az énekesnő tragikusan fiatalon elhunyt nagynénjéről, a „Sinner’s Prayer”-ben pedig a country elemei dominálnak. Persze ezektől a számoktól senki ne várjon valódi stílusgyakorlatot, még mindig a kommercionális popzene keretein belül mozgunk, csak éppen hol ilyen-hol olyan irányba lépünk szigorúan csak 1-2, azonban annál lendületesebb lépést. A lemez az indie zene rajongóinak számos további érdekességet tartogat: Beck, Kevin Parker (Tame Impala), vagy a Queens of the Stone Age frontembere, Josh Homme is ott vannak a közreműködők listáján. A legszembetűnőbb (vagy helyesebben: fülbeötlőbb) megjelenés azonban Florence Welch-é: a 80’s évek szinti-popját felelevenítő „Hey Girl”-ben énekel duettet Gagával, ráadásul egészen hatásos eredménnyel.

 

A „Joanne” szimpatikus vállalkozás lett a mainstream popzenén belül: a dalok megjegyezhetőek és szerethetőek, Gaga vokális képességei pedig továbbra is kiemelik őt az átlagból. Ez a lemez már nem feltétlenül azoknak szól, akik a korábbi slágereit szerették (persze ők is megtalálják benne a számításaikat), hanem azoknak, akik inkább egy fokkal érettebb zenére vágynak. Akinek az ízléséhez közel áll Adele, vagy Sia, hallgassa meg a „Joanne”-t, mert 2016-tól kezdve Lady Gaga is az előbbi előadók ligájában játszik. (GaVRoS)