Bon Iver - 22, A Million (albumkritika)

Általános vélekedés a szakmai berkekben, hogy az előadók és zenekarok életében vízválasztó a harmadik lemez. A debütálásnál viszonylag könnyű újat mutatni a semmiből előtörve, a kezdeti lendület pedig kitarthat a második LP-ig, azonban ugyanazt a produkciót harmadjára már nem biztos, hogy a közönség hasonló lelkesedéssel fogadja, a szaksajtónál pedig nagy valószínűséggel örökre eláshatja magát a banda (Lásd: Coldplay esete). A helyzetet pedig nehezítheti, hogyha a legutóbbi lemez úgy általánosságban a 21. század legjobb albumait tömörítő listák élbolyában is állandó szereplő. A 90’s években a Radiohead volt az a zenekar, amelyik hasonló szituációban találta magát az „OK, Computer” megjelenése után (igaz, az náluk már a 3. lemez volt, még ha a debütáló „Pablo Honey”-ról gyakran szándékosan szokás megfeledkezni).

Thom Yorke-ék akkoriban az elvárásoknak szembemenve, a gitárokat félrerakva az elektronika felé fordultak, és kiadták a slágeresnek kicsit sem nevezhető „Kid A”-t, amit azóta is széles körben is az egyik legjobb munkájuknak tartanak. A párhuzamot nem véletlenül hoztam fel, ugyanis Vernonék is hasonló váltást vállaltak be a „22, A Million” -ban.

A lemez elkészítése nem volt mentes problémáktól. A fenti kihívások mellett Vernon a banda több tagjával is konfliktusba keveredett, (a zenekar működését is megszüntette egy időre) emellett pedig egy személyes válságot is átélt. A krízishelyzeteket sokféleképpen lehet átvészelni, a legszerencsésebb megoldás, ha a zenész alkohol és drogok helyett elsősorban az alkotás és a kreatív munka által végzi az öngyógyítást. Az album trackjeiből inkább utóbbi az, ami kiérződik, főleg ha a dalszövegeket is figyelemmel kísérjük a hallgatás közben: a „so as I’m standing at the station,” “I could go forward in the light” sorok sokatmondóak. A számok maguk elsőre igencsak bizarrnak hatnak, elég csak megnézni azok címeit, de az elektronika furcsa, nyugtalan zajai, és a széteffektezett vokálok miatt is olyan idegennek tűnik az egész lemez, mintha nem is a megszokott zenekar készítette volna.

 

Itt már nincsenek olyan harmonikus, gyönyörű szerzemények, mint az előző lemezen található Holocene, vagy Perth, ennek ellenére a második (aztán a harmadik, negyedik stb...) meghallgatásra az egész valahogy mégis összeáll, és egyfajta ívet kap az album. Azért a trackek között megbújva találhatunk kevésbé meghökkentő szerzeményeket (pl.: „29 #Strafford APTS”; „8 (circle)” ), amelyekben a jellegzetes Bon Iver-re jellemző dallamokkal is találkozunk, de még ezek is távol állnak a hagyományosan „rádióbarátnak” nevezett popdaloktól. A „22, A Million” azért nem tökéletes korong, a „715 – CRΣΣKS”-ben például az autotune effektet vitték túlzásba, vagy a „21 M♢♢N WATER” vége többszöri meghallgatás után is zavarónak hathat.

A „22, A Million” tehát egy nagyon érdekes, eklektikus lemez lett, ami, ha az eddigi kritika reakciókat nézzük már sikerrel vette az előző albumok által felállított elvárásokat, és egy új irányba vitte el a Bon Iver zenéjét. Lehet, hogy nem lesz közönségsiker, azonban ami miatt mindenképpen eredményes, hogy ismét bebizonyosodott, hogy az zene, és általánosságban a kreatív alkotói munka a lehető legjobb módja annak, hogy kilábaljon az ember a személyes válságából. (GaVRoS)