Aki ismeri a darabot, az tudja, hogy a mondanivalója láttán a szomorúságtól is itathatnánk az egereket, ha mélyen magunkba nézünk. Persze csak aki magára ismer, plusz az egerek is inkább rommá röhögnék magukat. Az alapötletet Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos című darabja adta. Ezt Tasnádi István gondolta újra íróként, akinek, mint tudjuk, a Bárka színháztól egészen az HBO Terápia című sorozatának vezető írói székéig vezetett az útja. A Finito ebben az átiratban vérbeli komédia lett, de mégis örülök, hogy a Pinceszínház változatát láttam először, mert ez volt az, ami nekem kellett. Időt szántam arra, hogy belenézzek az Örkény színház által előadott darabba (és sok másikba is), de nem éreztem benne azt a társulati összjátékot, mint amit a Pince tudott generálni.
A színészek olyan összeszokottságot mutattak, amit még a tévés szituációs komédiák sztárjai is megirigyelnének. Itt bizony nem lehet azt mondani, hogy álljunk le, mert elrontottam és nem jön át a poén. Pedig a kamera még így is ott van a színpadon, mivel a bulvár tévé folyamatosan közvetíti Gáspár öngyilkossági kálváriáját.
A darab gyakorlatilag egy társadalomkritika is, mert mindenki a saját érdekeit képviseli, és valamilyen szinten ilyen a mai Magyarország is. A tökéletesen kidolgozott karaktereknek megvan a maga célja, és az sem érdekli őket, ha ezért egy embert fel kell áldozni. Ha úgy érezzük, saját magunkon is nevetünk a darab nézése közben, akkor azért gondolkodjunk el.
Talán ez lenne az a mű, ami a fiatalokat be tudná vonzani a színházba. Nem mintha nem látnánk mindig új arcokat, de sokan nem tudják átlátni, hogy a musicaleken és a száraz komédiákon túl is van élet. Előfordult már velem is, hogy az idősebb korosztály kacagása borította be a termet, én meg fapofával ültem végig az előadást, de ennek így is kell lennie. A Finito az a szatíra, amit még azok is jó szívvel néznének meg, akiktől távol áll az abszurd humor. Mivel nekem a lételemem, megtörtént velem, ami még soha színházban: egyes poénokon egyedül én nevettem. Ehhez persze a Pincések modern előadásmódja is kellett.
Le lehet itt írni, hogy a Magyar zombi barokkosan örkényizál, de a kutyát sem érdekli. Aki a Frédi és Bénit szeretné a rímek közé látni, tegye azt! (Mivel a mű rímbe van szedve.) A lényeg a szórakoztatás, amit ez a darab teljesen visszaad, és bárki is legyen a közönség, a terem jó ízű kacajoktól fog zengeni.
A produkció nem érdemtelenül érkezet a Vidorra, ugyanis ebben az évben, a IV. Humorfesztiválon a legjobb előadás díját nyerte el a Thália Színházban. Bátran kimondhatjuk: megérdemelte! A mi stílusunkban még „A nagy kézrablásra” leszünk kíváncsiak, amin biztosan ott a helyünk. (Toronicza Péter alias Torony)