Még Csernobil is eltörpül a szovjetek legmocskosabb titka mellett, amiről most is csak félve beszélnek az emberek

Ahogy az Egyesült Államok katonasága ráállt a '40-es évek közepén az atomfegyverekre, úgy merült fel a Szovjetunióban is az ötlet, hogy nekik is ugyanezt kéne tenniük, nehogy lemaradjanak, és ezzel kiszolgáltatottá váljanak. A rengeteg kísérletezés elképesztően sok sugárzó hulladékkal járt, amit valahova el kellett tenni – az Egyesült Államok például egy hatalmas betonkupola alá rejtette a halálos szemetét, mit sem sejtve arról, hogy ezzel mekkora kárt okoz:

A Szovjetunió sosem a biztonsági előírásairól és a környezetkímélő tevékenységéről volt híres, így a Cseljabinszk-40 mellett található Majak vegyi kombinát által 1948-tól termelt nukleáris hulladékot egyszerűen csak a Tecsa-folyóba öntötték. Állítólag csak három év után jutott eszükbe a szovjet szakembereknek, hogy megmérjék a sugárzást a környéken, és ledöbbentek, mikor a megengedett 0,2 röntgen sugárterhelés helyett 5-öt mutattak a számlálók – rögtön kitelepítettek mindenkit a környékről, de addigra már sokan megbetegedtek, így az egész esetet sikeresen eltitkolták.

Ezek után arra jutottak a szovjetek, hogy egy viszonylag elszigetelt helyre viszik a kiemelten veszélyes nukleáris hulladékot, így a 110 hektáros Karacsáj-tóba öntötték azt, és azt hitték, hogy ezzel le is van tudva a gond – de óriásit tévedtek.

Nem sokkal később a helyi, plutóniumot termelő gyárban komoly baleset történt, hatalmas robbanás volt, ami azt eredményezte, hogy radioaktív por szabadult el, a csernobili atomkatasztrófa során kiszabadult sugárzás nagyjából fele szóródott szét a környéken. Cseljabinszk-40 körzetében elképesztően sokan megbetegedtek, de a szovjetek ezt is eltitkolták, mintha semmi sem történt volna.

1967-ben már 16 éve szennyezték folyamatosan nukleáris hulladékkal a Karacsáj-tavat a szovjetek, a környéken óriási sugárzással, és az élővilág szinte teljes eltűnésével. Egy hatalmas szárazság miatt elkezdett kiszáradni a tó medre, ami szintén hatalmas mennyiségű radioaktív por szétszóródását eredményezte, ráadásul 2-3 ezer négyzetkilométernyi területen – ekkor ismét fontos döntés született.

A szovjetek úgy, ahogy van, lebetonozták és ólomlemezekkel fedték le a Karacsáj-tó medrét, nehogy további kárt okozzon a nukleáris hulladék. A tónál állítólag koncentráltabb volt a sugárzás, mint Csernobilban, így elvileg mindössze 1 óra alatt képest volt megölni egy embert, aki a partra merészkedett. A világ pedig döbbenetes módon a Szovjetunió összeomlásáig egyáltalán nem is tudott erről.

Elvileg manapság is nukleáris hulladékgyűjtő a már nem létező Karacsáj-tó és a környéke, és folyamatosan csökken a sugárzás, de ekkora természeti kárt már szinte lehetetlenség visszacsinálni, így a szovjetek felelőtlensége itt is örökre nyomot hagyott maga után – a talajban, talajvízben és a környezetben egyaránt.