Beszakadt a fagyott tóba, aztán körbe szimatolta egy szarvasbika - interjú Marek Zoltán természetfotóssal, aki megörökíti, amit senki se lát

Úgy is beszélnek róla, mint „rohanó világunk pillanatainak álló képekben történő megörökítésének alakja. Olyan mozzanatokat örökít meg, amik mellett általában szemünkkel elhaladnánk, esetleg észre sem vennénk, így képei lehetőséget adnak átélni azokat, az ő szemszögéből csodálni a világot”.

- Ha szeretnélek bemutatni egy barátomnak mit mondanék rólad: természetfotós, akciófotós, milyen ágazatban tevékenykedsz?
- Régebben azt mondtam volna, hogy nem tudom magamat kategorizálni, mivel simán elutaztam egy új országba, egy új városba, leültem a főtérre, és csak néztem az embereket, a minket körülvevő világot, és csak kattintgattam.  Most éppen nagyon szeretek épületeket földről fekve fotózni, vagy a természetet hosszú záridővel, esetleg csillagjárást természetben és embereket, arcokat fekete fehérben.

- Mi volt a legextrémebb környezet, amiben dolgoztál?
- Fotóztam már közel-keleti arab országokban, ahol azért voltak nehéz pillanatok, annak ellenére, hogy végig testőr vigyázott rám, fotóztam mozgó tankról, folyóban állva, havas hegy tetején - ahonnan remegő lábakkal sikerült lejutnom -, és persze szedtek szét sokszor darabokra határokon a sok csomagom miatt. Ami még emlékezetes, egyszer egy éjszaka Szlovéniában köldökig érő hóban és nagyon hidegben tejútat fotóztam. Ez igazából nem volt annyira izgalmas egészen addig, amíg a hóban térdelve a csendet egyszer csak meg nem törte egy lassú és folyamatos recsegés. Kiderült, hogy éjszakára befagyott egy folyó, én meg annak tetején álltam neki a képem elkészítésének. Szerencsére ezt is megúsztam.

_{(Fotó: Marek Zoltán)}

- Meddig mész el egy "jó" képért?
- Bármeddig. Ha kell, extrém körülmények között menetelek a hátamon a teljes felszerelésemmel; a most is látható kiállításom készítése közben rendszeresen néztek rám furán, hogy miért fekszik a földön ez az ember az átjáróban, a lépcsőházban, vagy az épületben. Ha ez nem lenne elég, nemrég igent mondtam egy olyan munkára, ahol egy helikoptert kellett fotózni úgy, hogy egy másik nyitott helikopterben vagyok kikötve. Ezen felül természetesen van néhány kép a fejemben a világ különböző pontjáról, amiket mindenképpen szeretnék még megvalósítani, annak ellenére, hogy nem egyszerűen elérhető utakról van szó.

- Mire vagy a legbüszkébb?
- Az együttműködéseimre és egy nagy fotós nemzetközi cég nagyköveti címére, illetve arra, hogy bárki felhívott az elmúlt években, hogy segítsek egy fotózással, vagy ajánljak fel képet karitatív célra, mindig igen volt a válaszom. Volt néhány karitatív kiállításom, amik segítségével hozzá tudtam tenni gyerkőcök és több rászoruló ember életéhez egy picit. Ezek az események többnyire inkább örömmel töltenek el, mintsem büszkeséggel, mert úgy gondolom, hogy aki tud, annak igenis segítenie kellene annak, akinek szüksége van rá.

- Mi az, amit senki sem tud rólad, de megosztod az olvasóinkkal?
- Nagyon friss élményt osztanék meg veletek, ami életem egyik legijesztőbb pillanata volt, pedig voltam már néhány elég érdekes szálláson az utazásaim során. Nemrég Magyarországon voltam egy túrán, ahol ahhoz, hogy a hajnali napfelkeltét tudjam fotózni közvetlen a vízpartról, sátorban aludtam. Teljes sötétség, csend, csak a csillagokat láttam az égen, hiszen távol voltunk bármi fényszennyeződéstől. Hajnali 2 környékén motoszkálást hallottam a sátor mögötti bokrokból, majd egyre közelebb a földön lévő fák reccsenését. Mozdulatlanul vártam, hogy mi fog történni a következő pillanatban, erre a fejemnél egy hatalmas szimatolást hallottam. Szerintem biztosan félrevert abban a pillanatban a szívem. Amilyen gyorsan és csendben érkezett, úgy távozott is a nem várt vendég. Reggel aztán kiderült, hogy egy hatalmas szarvasbika szagolt meg. Erre a szimatolásra biztosan életem végéig emlékezni fogok.

_{(Fotó: Marek Zoltán)}

- Lesz-e valami izgalom a közeljövődben, mire fókuszálsz most?
- Idén több kiállításom is lesz, és van, ami most is megtekinthető Budapesten több helyszínen. Ami nagyon izgalmas, az az, hogy Albánia fővárosában, Tirane-ban a Magyar Kultúrális Hetek voltak, ahol az én képeim is ki vannak állítva. Ide személyesen is kilátogatok, mert nagyon szeretem ezt az országot és az itt élő embereket, akiket megismerhettem. 2023-ra is van néhány fix kiállítás és terv is, mint például gyönyörű magyar városok, a tenger hullámzása, illetve karitatív portré is tervben van már.

- Mit ad neked érzelmileg a fotózás?
- Ez az eszközöm a teljes önkifejezésre. Teljes szabadságot, kiszakadást, a pillanatok megélését adja nekem. Ha a kezemben a gépemmel fényképet készítek, elhiszem, hogy meg tudom állítani a világot. Én a képeimmel tudok kommunikálni, érzelmeket és talán látásmódot átadni. Ha egyetlen embernek jobb lesz a napja, mert tetszik neki az egyik képem, már megérte. Ha egyetlen ember elgondolkozik a képem miatt az őt körülvevő világról, már nem csak neki, hanem nekem is adott érzelmileg ennek megélése. Azt gondolom, hogy az egyik dolog, ami miatt itt vagyok, hogy magam után hagyjak néhány képet a következő generációnak.