Az megvan, hogy az ókori görögök arzénnal szőrtelenítettek, a rómaiak pedig galambtrágyával festettek hajat?

Jóval a cérnavékony szemöldök előtt, amire azóta sincs sem magyarázat, sem bocsánat, valamiért azt gondolta az emberiség egy része, hogy egyenesen zseniális ötlet mérgező és nonszensz dolgokat bevetni, ha szépségápolásról van szó. Ami radikális, fájdalmas vagy teljesen felesleges beavatkozásnak tűnik ma, az valójában eltörpül az olyan évszázadokkal ezelőtt használt technikák és készítmények mellett, amibe konkrétan belehaltak a nők. Vagy a piócák. A legnagyobb költői túlzás lenne ugyanis azt állítani, hogy a szépségipar soha nem volt olyan könyörtelen, mint most, sajnos régen sem volt jobb a helyzet: csak akkor az állatok mellett a nőket sem kímélték.

Szépség határok nélkül

A középkorban is meg kellett valahogy oldani a haj hamvasítását, és méregdrága, professzionális készítmények hiányában maradt a lóvizelet. Mondjuk még mindig jobb, mint az ókori római nők hajszőkítési technikája, aminek alaptartozéka volt a galambtrágya. Aki fekete hajra vágyott, annak be kellett érnie pióca és ecet keverékével, amit két teljes hónapig érleltek. (Ezzel szemben az egyiptomiaknak eszükbe sem jutott volna állati ürüléket tenni a fejükre: inkább illatos viaszt használtak „dezodorként”, ami meleg hatására megolvadt és elrejtette az izzadságszagot.) De ugyancsak a görögök és rómaiak voltak azok, akik gondolkodás nélkül fehérítették a bőrüket ólommal, vetettek be cinóbert (világospiros festékanyag) az ajkak és az orca sminkeléséhez. Utóbbit higany-szulfidként is ismerjük, ami nem egy félreérthető becenév: az ókorban tényleg higannyal mérgezték magukat a nők.

Míg az ólom-őrület a 16. században érte el hisztérikusan körülrajongott csúcsát (I. Erzsébet fehér ólom tartalmú szerekkel kezelte a himlők után maradt hegeket az arcán, nem meglepő módon élete végéig szenvedett az ólommérgezés miatt), és hiába vált bizonyítottá a halálos szépségtrükk, még jóval a kozmetikai ólommérgezés első dokumentált áldozata után sem csökkent a népszerűsége.

^{Forrás: Liam Daniel / Collection Christophel / via AFP}

Tiltott szálak

A szőrtelenítés valójában nem a 21. században dübörgött leginkább, hanem a reneszánszban. Vogue nem volt, Titkok könyve viszont igen, amit gyakorlatilag egy szépség és szőrtelenítő kisokosként használtak a korabeli nők.

Még a szemöldöknek sem kegyelmeztek, ami kifejezetten ütközött a reneszánsz szépségideállal, ezért szálanként tépték ki a nők, vagy maró hatású keverékekkel érték el a bőr hámlását a homlok és szemöldök területén. De a test különböző területeit sem sajnálták, ha szőrzetről volt szó: addig hagyták a bőrükön az arzén és a mész keverékét, míg az égetni nem kezdett, majd forró vízzel mosták le magukról.

Az 1532-es kiadású Titkok könyve kifejezetten morbid szőrtelenítő praktikákat ír olyan természetességgel és játékossággal, mintha receptek lennének:

„Forraljunk össze egy pint arzént és nyolc pint égetett meszet, majd vigyük fel a pasztát a szőrteleníteni kívánt területre egy melegebb helyiségben. Ha a bőre éget, forró vízzel mossa le a kenetet, így a húsa nem mállik le.”

Ami a mosoly mögött van

A bőr, a haj és a testszőr mellett a fogakat sem kímélték a történelem során. A japánok szerint nem volt kifejezetten esztétikus látvány a hófehér arc ajkai mögül elővillanó sárga fog, ezért feketére festették őket. A 12. században inkább az arisztokraták körében terjedt el a fekete fogsor hagyománya, két évszázad múlva a felnőttkort szimbolizálta, a 18. században pedig a gésák és a hajadon, de 18 évet betöltött nők között volt népszerű. Érdekes, hogy napjainkban ugyanitt lett minden eddiginél kívánatosabb a szabálytalan mosoly, főként a kiugró szemfog.

A cuka-jaeba (elálló műfogak) a jelen egyik legnagyobb trendje Japánban, főleg a fiatalabb korosztálynál, akik nem sajnálnak százezres tételeket kifizetni a porcelánból készült toldásokért.