Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Egy parakerékpárossal az életről és az olimpiai álomról – interjú

Színes

Havasi Zsolt - 2019.11.21. 06:38

Tizennégy évvel ezelőtt még építkezési vállalkozóként dolgozott, de egy munkahelyi baleset következtében lebénult. Vaszil György azonban a négy fal bezártsága helyett az életet, és a sportot választotta. Rátalált a parakerékpárra és elhatározta, hogy ott lesz 2024-es párizsi olimpián. Interjú egy mozgásában korlátozott emberrel a társadalomról, és arról, hogy ő egyszerűen csak szeret élni.

– Tizennégy évvel ezelőtt még építkezési vállalkozóként dolgoztál, s egy munkahelyi baleset alkalmával hét métert zuhantál. A 11-12. csigolyád eltört, gerincvelőd elszakadt, azonnal lebénultál. Hogyan élted meg a baleseted követő hat-hét hónapot? Mit tanultál?
– Nehéz megfogalmazni. Mikor először megmondták, hogy kerekesszékben élem le az életemet, akkor az első egy-két hét sírással telt a kórházban. Akivel elkezdtem a fizikai állapotom fejlesztésén dolgozni, mindig azt mondta:

„Gyuri, ne hisztizz! Nézd meg, ott van az a 78 éves, idős néni, ő fogja magát, és minden nap beleül a kerekesszékébe.”

Elgondolkoztam az életemen. Ha ő meg tudja csinálni, akkor én miért nem? A barátok tartották bennem a lelket, majd arra törekedtem, hogy minél előbb megtanuljam a mindennapi tevékenységeket kerekesszékesként végezni: autót vezetni, vécére menni, zuhanyozni, öltözni. Minél előbb ki akartam kerülni a kórház falai közül és élni tovább az életemet. Amikor hazakerültem, több mélypontom is volt, magánéleti és szakmai jellegű egyaránt. Azon járt az agyam, hogy mit fogok most csinálni. Egész nap a négy fal között üldögélek majd? Szép lassan felépítettem az életemet. Amim addig volt, eladtam azért, hogy legyen autóm. Majd a sport felé fordultam: előbb vívással próbálkoztam, majd jött a jet-ski, később pedig egy orvosi vizsgálaton találkoztam egy barátommal, s rajta keresztül jutottam el a parakerékpárig.

– Belemenekültél a sportba?
– Igen, mert nem tudtam dolgozni.  A sport pedig örömet adott, főleg a bicikli. Amikor elindultam, csak egy fényt láttam, semmi mást. Néha a morgolódó autók zaját. De az a csend, amit a biciklizés közben érzek, ami körülvesz, azt szeretem.

– Miért épp a biciklizésnél ragadtál le?
– Valószínűleg azért, mert olyankor egyedül lehetek. Márpedig néha szeretek egyedül lenni. A biciklizés kikapcsol, és mindig visz előre és előre. Egyben motivál is: többet és jobbat szeretnék.

Forrás: Facebook

– Négy éve tekersz. Mégis az a célod, hogy ott legyél 2024-es párizsi olimpián. Grandiózus terv.
– Úgy gondoltam néhány hónappal ezelőtt, hogy elég régóta biciklizek már, és vagyok olyan fizikai állapotban, hogy a 2024-es ötkarikás játék elérhető lehet. A Magyar Paralimpiai Bizottság parakerékpáros szakága is támogat ebben. Így elhatároztam magam, s teszek érte nap mint nap: edzőterembe járok, több órát tekerek. Hajt előre, hogy megmutassam magamnak és másnak is, hogy ugyan eltelt tizennégy év a mozgássérült életemből, de még mindig vannak céljaim. A 2024-es olimpia egy igazi cél. Persze, ott van bennem a kérdőjel, hogy meg tudom-e csinálni. Nagy szükségem lenne egy edzőre, aki még többet kihoz belőlem.

– Mit jelent neked Párizs és 2024?

– Mindent. Eegy egyelőre még bizonytalan, de folyamatosan a szemem előtt lebegő célt.

– Két kérdés mindenképp felmerül ennek kapcsán. Egyrészt: reális-e a részvétel? Másrészt: mi történik, ha nem sikerül?
– Olyan ez, mint a lottó: 50-50 százalék az esély. Nem elég beletenni naponta 5-6 óra munkát, sok segítségre van szükségem. Minél több versenyre el kell jutnom ahhoz, úgy reális cél lesz, igen. Tudni kell, hogy külföldön sokkal professzionálisabb minden, mert ott a versenyzők mögött egy teljes stáb áll. Bizonyos sportolókat, akik már teljesítettek, kiemelnek és támogatnak. Magyarországon más a helyzet, nagyon alacsony a parakerékpársport költségvetése. Ha jól tudom, tizennégyen vagyunk. Ahhoz, hogy jól szerepeljünk, minél több versenyre el kell jutnunk, és ezt nem tudják mindenki számára biztosítani.

Ezért is lenne fontos számomra, hogy támogatókat találjak, segítségükkel eljussak olyan versenyekre, ahol megszerezhetem a kellő versenyrutint és a bekerüléshez szükséges feltételeket is teljesíthetem.

Ha nem sikerül, akkor sem fogok összeomlani. Úgy állok ehhez, hogy vagy-vagy. Ha nem szerzek kvótát, akkor is tudom, hogy megpróbáltam és megtettem mindent.

– Ha már támogatás, támogatottság. Majd két hónap alatt közösségi finanszírozásból sikerült összegyűjtened az új biciklid árához szükséges összeget.
Nagyon féltem belekezdeni. Féltem, hogy mit szólnak az emberek. Először azt gondoltam, hogy ez koldulás, de a barátaim szerint ez nem más, mint segítségkérés, ugyanis a célomat, a vágyamat csak így tudom megvalósítani. Szerencsésen alakult a dolog, júniusban kezdtük a gyűjtést és olyan hamar összejött a handbike ára, hogy augusztus végére már meg is érkezett a bicikli. Volt, aki félmillió forintot adott, volt, aki egy kávé árát. Mindkettőért hálás vagyok.

– Milyen érzés volt, amikor elkezdett jönni a pénzt a számládra?
– Hitehetetlen! Fel sem tudtam fogni! Még most is érkeznek adományok, ezeket pedig mind a versenyzésre fogom fordítani.

– Amit csinálsz annak van egyfajta példamutatás jellege?
– Persze. Nemcsak magamért, de a többi mozgássérültért is csinálom, hogy kedvet kapjanak a sporthoz. A régi biciklimmel is az a tervem, hogy felajánlom annak, akinek van kedve kipróbálni ezt a sportot.

Azt látom, hogy a mozgássérültek el vannak tűnve, nem mozdulnak ki otthonról. Befordulnak. Ebben benne van a kirekesztettség érzése is, hiszen se Budapest, se a vidéki települések nagy része nem akadálymentesített. Ezért többen úgy gondolják, hogy inkább otthon maradnak.

Egy-két fiatallal beszélgettem már erről a témáról. Elmeséltem, hogy kezdtem, és most hol tartok, de az volt a válasz:

„Hű, ez sok idő”.

De fontos, hogy megértsék: előre kell tekinteni, célokra és építkezésre van szükség.

Forrás: Gergely Zakany Photography

– Otthon maradni könnyebb?
– Igen. Sokan egy burokban élik az életüket. Befordulnak. Könnyebb ez az út. Otthon, csöndben maradnak.

– Ha fennállt ennek a veszélye is nálad, akkor gyorsan más hozzáállást választottál...
– Mindig is örökmozgó voltam. Amikor vállalkozóként dolgoztam, reggel ötkor keltem és este tízre értem haza. Persze kezdetben – ahogy a beszélgetés elején is mondtam – nehéz volt. Ahhoz is lusta voltam, hogy a kerekesszékemet hajtsam. De jöttek a barátaim, betakartak és kivittek a levegőre. A sérülteket mindenki sajnálja, azt gondolják, hogy nem tud mit csinálni. A francot nem, mindenki tud. A barátaimmal kiástam a medencét, kerti tavat, virágoskertet, kemencét építettem, lebetonoztam a garázst. Mindig motivál, mindig visz előre valami.

– Az életösztön?
– Nincs kizárva. Reggel, amikor felkeltem, kinn az udvarom kávéztam, ahol van egy nagy diófánk. Ott szaladgáltak rajta a mókusok, és arra gondoltam, hogy milyen jó nekik. Fontos, hogy megteremtsem azokat a dolgokat, amiket szeretek.

– Miközben a kerékpárra gyűjtöttél, nagy volt a sürgés-forgás körülötted. De a szürke hétköznapok miként telnek?
– Ezt kérdezte egy barátom is a minap. Mindig csinálok valamit. Olyan nincs, hogy ne csináljak semmit. Azóta, hogy tavasszal úgy döntöttem, a biciklire teszek fel mindent, minden gondolatom e körül forog. Napi négy-öt óra tekerés, egy-két óra erősítés. Mellette pedig van két-három, otthonról végezhető munkám. Megvan a maga rendje a napomnak. Régebben táncoltam egy kerekesszékes tánccsoportban több évig, de a bicikli miatt abbahagytam. Most azonban arra próbálok, hogy az egyik barátom lányának a szalagavatóján egy kerekesszékes táncot elő tudjunk adni. Szeretem az új dolgokat is.

– Szóval szeretsz élni?
– Imádok!

Egyik barátom azt mondta nekem: „Gyuri, a helyedben én már felkötöttem volna magam”. Azt válaszoltam neki: „Cimbora, nem tudom te hogy gondolkozol, de én még így is százszor jobban élek mint te, aki csak siránkozik”.

Mindig vannak terveim, szeretek kimozdulni, új emberekkel megismerkedni. Vannak persze nekem is nehéz napjaim. A menhelyről befogadott macskám például most halt meg, ez nagyon megvisel. De csinálom tovább a dolgom, nincs megállás, mert a feladás nálam nem opció.

Borítókép: Borsa Miklós

Legfrissebb híreink

Vissza a főoldalra.
4+1 elképesztően finom gyümölcs, amellyel még soha nem találkoztál