Idén 50 éves a Holdra szállás: Armstrong nem is akart az első lenni

Gyűlölöm a veszedelmet, különösen a feleslegeset, és a veszély mesterségünk legdühítőbb oldala. A legostobább. (…) És miért kell az embernek az életét kockáztatni, ha egy űrhajót vezet? Ugyanolyan kevéssé logikus, mintha az élet kockáztatásával járna, hogy villanyturmixgépet használok, amikor gyümölcskoktélt készítek magamnak. Nem szabad, hogy bármi veszedelem legyen abban, hogy az ember gyümölcskoktél kever, és nem szabad, hogy bármi veszedelem legyen abban, hogy űrhajót vezet.

Meglepő, hogy a fenti gondolatokat Neil Armstrongtól olvassuk, aki öt évvel az első Holdraszállás előtt, 1964-ben beszélt így Oriana Fallacinak a Ha meghal a Nap című – egyébként kihagyhatatlan – könyvben. Fallaci, az olasz írónő ugyanis megkapta a lehetőséget arra, hogy a hatvanas évek elején az Apollo-programhoz – és az első Holdutazáshoz – kiválasztott űrhajósokkal beszéljen, de Armstrongnak és társainak ekkor még fogalmuk sem volt róla, hogy ki lesz az első ember, aki a másik égitestre léphet. Mi több, ő nem is álmodott róla – mert annyira nem is vágyott rá.

Én nem értem meg azokat, akik annyira reménykednek, hogy elsőnek mehetnek fel. Ezek ostobaságok, gyerekes dolgok, romantikus maradványok: nem méltók a racionális korhoz, amelyben élünk. És kizártnak tartom, hogy vállalnám a felmenetelt, ha a visszatérés kétséges volna, hacsak ez a kockázat technikailag nem elengedhetetlen. Úgy értem, egy lökhajtásos berepülés kockázatos, de ez technikailag elkerülhetetlen. Meghalni az űrben vagy a Holdon technikailag nem szükségszerű, következésképpen ha választani lehet, hogy egy lökhajtásos berepülés közben vagy a Holdon haljak-e meg, én azt választom, hogy a repülőgép berepülése közben érjen a halál.

– folytatta Neil Arsmstrong.

Armstrong berepülő pilótából lett űrhajós. Ekkor, 1964-ben 34 éves volt, két gyermek édesapja. Közelről ismerte az életveszélyt, hiszen járt a koreai háborúban és részt vett hetvennyolc harci bevetésen.


Utólag visszatekintve az Apollo programra, az maga volt az életveszély, többek között a megfilmesített Apollo-13 legénysége is majdnem odaveszett, igaz, a küldetések nagy többsége sikerrel járt. A legnagyobb diadal 1969. július 20-án az Apolló-11 tagjainak lett osztályrésze, Neil Armstrong – majd húsz perccel később Edwin Aldrin – ezen a napon lépett a Holdra.    

A tévében a fél világ láthatta a kultikus eseményt (a másik felének még nem volt tévéje), Armstrong és Aldrin kitűzték az amerikai zászlót, és mellé egy táblát a felirattal:  

Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békés szándékkal érkeztünk az egész emberiség a nevében.   

Érméket helyeztek a porba azon elhunyt űrhajósok emlékére, így az Apolló-1 legénységének – Virgil Grissomnak, Edward White-nak és Roger Chaffee-nek – is, akik a földi tesztelés során kigyulladt tűzben hunytak el; továbbá Vlagyimir Komarovnak, aki a Szojuz-1-ben lelte halálát, és Jurij Gagarinnak, aki repülőszerencsétlenség áldozata lett.

Armstrong és az Apollo-11 1969-ben szerencsésen visszatért. Azt, hogy egyáltalán járt-e tényleg a Holdon, a mai napig sokan kétlik, ugyanakkor a Szovjetunió, az Egyesült Államok nagy ellenlábasa (űrkutatásban is) soha nem cáfolta ezt a tényt. Ha a Holdraszállás csak egy jól megrendezett földi űrutazás során valósult volna meg, akkor az egész világ becsapásába – becslések szerint – 10 ezer embert kellett volna bevonni, az pedig képtelenség tűnik, hogy ötven év alatt ne tudódott volna ki az összeesküvés.

Így továbbra is gazdagabbak vagyunk egy igazi mesével.

(Arday Attila)