Sigér Dávid: Nem most kezdtem el másképp hozzáállni a futballhoz

– „Egyszerűen tökös ez a gyerek” – ez a mondat hangzott el egy ötvenes férfi szájából, miközben az MTK–Ferencváros mérkőzést néztük egy kocsma televízióján. Sigér Dávid egyszerű és tökös gyerek?
– Ha arra céloz az egyszerűséggel, hogy a pályán milyen megoldásokat választok, akkor azzal egyet tudok érteni. A mérkőzéseken arra törekszem, hogy egyszerűen futballozzak, mert sokszor ezek a megoldások a legjobbak – segítik, gyorsítják a játékot. Mivel nem vagyok egy kifejezetten technikás labdarúgó, nem szoktam egyénieskedni. Ami a tökösséget illeti: akár a mindennapi életben, akár a pályán, minden kihívással szembenézek, vállalom a párharcokat. Ha szabad még egy jellemzőmet említeni: az alázatosságot.

Úgy érzem, ha alázatosan, becsületesen élünk, akkor sikeresek lehetünk.

– És ez a fajta munka iránti alázat honnan ered?
– A futballhoz való hozzáállásom egy része onnan jön, hogy szerelmes vagyok ebbe a játékba. A másik pedig, hogy olyan példát mutattak a szüleim gyerekkoromban, amelyet máig értékesnek tartok, s máig kapaszkodóként szolgál. Láttam, megéltem, ahogy a családi vállalkozást felépítették, ahogy a munkájukat végezték. Nekem sosem kellett azt mondani, hogy „fiam, menj, tedd a dolgodat”, inkább vissza kellett venni a lelkesedésemből..

– Említetted, hogy alapvetően nem a technikai tudásod a fő erényed, ellenben egyszerűen és agresszívan futballozol. A pályafutásod során úgy láttad, hogy a „pengés” játékosokat részesítik előnyben?
– Sokszor tapasztaltam ezt is, de nem pusztán ennyit. Többen is firtatták már, hogy hol voltam eddig. És többnyire eljutunk odáig, hogy az utánpótlásedzők (tisztelet a kivételnek) előnyben részesítik azokat, akik korábban érnek, adott pillanatban jobbak a fizikai adottságaik. Így az apróbb termetű gyerekek, mint amilyen én is voltam, háttérbe szorulnak. Emiatt érhetik őket olyan sérelmek, kudarcok, amelyek hatására elfordulhatnak a futballtól. Megkérdőjelezik azt, hogy ők egyáltalán jó játékosok vagy sem.

Segített, hogy odáig voltam a futballért. Az, hogy befejezem, sosem fordult meg a fejemben. Olyan történt, hogy visszább léptem. Például, amikor a Debreceni Olasz Focisuliban a környék legjobbjaival játszottam, majd visszatértem a szülővárosomba, Téglásra. De mindig úgy játszottam, ahogy éreztem. Ez persze egészen huszonéves koromig nem volt tudatos.

Most már azonban abszolút tisztában vagyok azzal, melyek az erősségeim. Próbálok olyan helyzetbe kerülni a mérkőzéseken, hogy azok a tulajdonságaim kerüljenek előtérbe, amikben jó vagyok.

Miért próbálkozzak olyannal, amivel veszélyeztethetem a csapat eredményességét? Ezt felismertem. Hajlandó vagyok az egyéni érdekeimet a csapat alá rendelni. Az se érdekel, ha hónapokig nem foglalkozik velem a sajtó, ha mindeközben nyer a csapatom.

Fotó: Balogh Dávid/Fradi.hu

– Huszonnyolc éves korodra megjártad a magyar futball minden szintjét. Egy hatezer fős városból indultál, Téglásról. Játszottál a helyi csapatban, majd a Debreceni Olasz Focisuliban, Létavértesen, a DVSC-ben, Mezőkövesden, Balmazújvárosban és most a Ferencvárosban. Mit hoztál ezekből a közegekből?
– Mindig, amikor sikerült előrébb lépnem, szerencsésnek éreztem magam. Ugyanakkor meg is dolgoztam érte. Szinte kivétel nélkül mindegyik csapatomban szerettem játszani és oda tartozni. Ezt hoztam magammal, hogy mindig hálás voltam és leszek is azért, ahová az adott pillanatban tartozom. Mindezt a hozzállásommal, valamint a szorgalmas munkámmal próbáltam kifejezni és ezt kívánom tenni a jövőben is.

Tudtam, hogy értékelnem kell az adott helyzetet. Persze, mindig fel lehet tenni a kérdést, ahogy most is: mihez képest? Mondhatnám, hogy mostanra már egy külföldi top csapatban kéne játszanom, de ha azt nézem, hogy akad olyan korábbi csapattársam, aki U17-es válogatott volt akkor, most pedig még NB III-ban sem focizik, na hozzá képest egészen jól állok. Inkább nem viszonyítom senkihez sem a karrieremet. Én az adott pillanatban próbálom a legjobbat nyújtani.

– Ezt az utat úgy tetted meg, hogy a nagy részében nem volt mögötted menedzser…
– Igen. Először a „menedzseri” létformával Német Jánoson keresztül találkoztam. Nem ez volt ugyan a hivatása akkoriban, de sokat segített, tanácsokat adott. Elismerést, bátorítást kaptam tőle. Majd amikor a Debrecen második csapatánál játszottam, s jobban szem előtt voltam, megkeresett egy ismert magyar menedzser. Szerződtem az irodával, fél évre száz-százötvenezer forintért.

Ekkor történt, hogy NB II-ben játszottam, majd velem együtt néhány labdarúgót visszavittek Létavértesre, hogy jutassuk fel a csapatot a másodosztályba. Ez ugyan nem szolgálta a karrieremet, de a Debrecenét igen. Így segítséget kértem az ügynöktől, amire az volt a válasz, hogy előbb vissza kell kerülni NB II-es csapathoz. Magyarul nem érdekelte a problémám. Ez belém égett.

Belém égett a pillanat: épp leszálltam a villamosról a debreceni Nagytemplomnál és azt éreztem, hogy elengedték a kezem. Nagy csalódás volt. Most, 28 évesen azt gondolom, a történtek inkább a profitszerzésről, mintsem a játékos karrierem segítéséről szóltak számára.

Egyébként akkoriban azért sem láttam szükségét egy menedzser jelenlétének, mert tartottam magam annyira, ha leülök egy klub elnökével beszélgetni, akkor tudom magam képviselni. Később aztán jött a jelenlegi menedzserem, dr. Horváth Zsolt, aki teljesen ellentéte a fejemben élő sztereotípiának és rá kellett jönnöm, hogy egy jó menedzser, akinek fontos vagyok, segítheti a pályafutásomat. 

– „Az elmúlt években jöttem rá, mennyire fontos, hogy mentálisan és minden téren folyamatosan fejlesszem magam. Ez hozta magával az egyre kiegyensúlyozottabb teljesítményt” – fogalmaztál a 24.hunak adott tavalyi interjúdban. Sportpszichológus segített a fejlődésben?
– Először a Balmazújváros csapatánál találkoztam sportpszichológussal. A csapat akkori edzője, Feczkó Tamás hozta a klubhoz Nagy Enikőt. Vele voltak csoportos és egyéni foglalkozások. Olyan dolgokra ébresztett rá a saját személyiségemmel kapcsolatban, amelyekkel addig nem voltam tisztában. Az önképem nem volt megfelelő. Nem ismertem be magamnak a jó tulajdonságaimat. Annyira törekedni akartam az alázatosságra, hogy szinte elnyomtam magamat.

Fotó: Balogh Dávid/Fradi.hu

– Mire mutatott rá pontosan?
– Azt mindig is éreztem, hogy amikor játszom, akkor akaratlanul is irányító szerepkörben lépek fel – főképp a kommunikációt illetően. Abban, amiben biztos vagyok – például, hogy épp kinek, hova kell helyezkednie – azt hangosan jelzem. Ezt soha nem nyomtam el. Amikor beszélgettünk, rájöttem, hogy a balmazújvárosi csapatban milyen fontos a szerepem, hogy a csapattársaknak szükségük van rám. Ezek jó dolgok, mégis annyira nehéz volt elfogadni őket legbelül... Talán azért, mert túlságosan is jól estek a lelkemnek. Bizonyos dolgokat fel kell ismernünk magunkról, és az ember ilyenkor meglepődik a saját erején.

Most sem könnyű erről beszélni. Az egyéni foglalkozások önmagam szeretetéről szóltak, arról, hogy merjem megismerni saját magamat. Azóta úgy élek, hogy maximálisan meg akarok élni érzelemmel is mindent. Az egyik erősségem ebben van, amikor focizok, mindig a pillanatnyi mérkőzés a legfontosabb az életemben. Pedig tudom, hogy a jövő héten is lesz meccs.

– Folyamatosan figyelsz arra, hogy olyan helyzetbe kerülj a pályán, hogy az erősségeidet juttasd érvényre. Ez is a mentális felkészülés része volt?
– Igen. Felnyitották a szemem, hogy miben rejlik az erősségem. A kulcs az, hogy ezt bármilyen szinten lehet használni. Hasznára vált a Balmazújvárosnak, és hasznára válik, amióta a Ferencvárosban játszom – a fejlődésem nagy része mentális, meg persze taktikai jellegű. Szergej Rebrov határozott, konkrét elképzelésekkel érkezett. Rendkívül szimpatikus az a felfogás, ahogy a futballról gondolkodik. Megalkuvást nem tűrő módon elvárja, hogy az adott posztján mindenki elvégezze a védekező feladatát, és csak ezután koncentrálhatunk a támadásra. 

Ez azért jó, mert sok olyan helyen játszottam, ahol egyes játékosok többet engedtek, engedhettek meg maguknak – mondván, hogy ők rúgják a gólokat, mi pedig védekezünk. Rebrov csapatszinten vár el mindent. Le van bontva, hogy egyes fázisokban kinek, mikor, hol a helye. És ha mindenki jól csinálja a dolgát, az egyrészt egy működőképes egész, másrészt az egyéni képességek is jobban érvényesülnek.

– A Fradi vezetőedzője, Szergej Rebrov attól a Valerij Lobanovszkijtól tanult, akinek az egyik alapvetése, hogy az egyén nem áll a rendszer felett. A szakember menedzsere a Csakfocinak azért elmondta, hogy az ukrán szakember kedvel téged. A munka iránti alázat „köt össze” titeket?
– Úgy jöttem egy alacsonyabban jegyzett környezetből, hogy eddig nem ismertek. Nem érzem magam kisebbnek másoknál. Csinálom azt, amiről úgy érzem, hogy a legjobb a csapatnak. Irányítok, segítek akár edzésen is – ha valakinek ez nem tetszik, nem foglalkoztat, de később megszokja, hogy ilyen vagyok. 

– Mégis te játszol, s nem más…
– Minden bizonnyal készen álltam arra a feladatra, amit Rebrov elvár tőlem. Nem most kezdtem el másképp hozzáállni a futballhoz, s főképp nem azért, mert a Ferencvároshoz kerültem. Nem most kezdtem keményebben edzeni. Mindig úgy és annyit dolgoztam, ami után azt éreztem, nem tehetek magamnak szemrehányást. 

Erősségem az, hogy kialakítottam egy rendszert, ahogy élek. Megismertem azt, hogy miben vagyok jó. Továbbá mindig érdekelt az étkezés, hogy mi a jó számomra. Tudom azt, hogy mikor mire van szükségem, persze szakemberek is a segítségemre vannak. Fontos számomra az egyensúly és önmagam ismerete.

– Elégedett vagy azzal, hogy a Ferencvárosban futballozol?
– Mindig értékelem azt, ahol éppen játszok. De ezzel együtt mindig többre vágyok, s mindig magasabb célokat tűzök ki. Azért, mert ha csak arra készülök, hogy megfeleljek annak a szintnek, ahol épp vagyok, akkor nem lesz fejlődés. Sőt, stagnálás és lefelé vezető út jön. Nagyon jó érzés a Ferencváros futballistájának lenni, itt bőven van fejlődési lehetőség számomra, ez egy nagyon profi klub, fantasztikus szurkolókkal, tehát elégedett lehetek.

– Melyiket választanád: egy periférián lévő kelet-európai csapatot, magas fizetésért, vagy egy szem előtt lévő, de kevesebbet fizető nyugat-európai együttest?
– Az a lényeges, hogy, amit csinálok, annak legyen értéke. Szeretem, ha fontos láncszeme lehetek a csapatnak, és nyilván ennek az értékét növeli, ha szem előtt vagyok. Ezzel szerintem sikerült megadnom erre a kérdésre a választ.