A PSG magyar edzőjének, Lőw Zsoltnak a személyes vallomása

Mindenek előtt leszögeznénk, hogy csak kivételes esetekben veszünk át szó szerinti szöveget más portáloktól. Most úgy ítéltük meg, hogy a témára való tekintettel nem szemlézzük, hanem szó szerint átvesszük Lőw Zsolt NSO-nak mondott gondolatait.

Természetesen arról mi is beszámoltunk, hogy a keddi Real Madrid kiesés után, szerdán a Paris Saint-Germain az ifistákkal felálló Manchester United ellen nyert helyzetből veszítve esett ki a Bajnokok Ligájából. Párizsban és Madridban is áll a bál.

A Paris Saint-Germain másodedzője, Lőw Zsolt a Nemzeti Sportnak mondta el gondolatait a kiesés után:

„Nem is tudom, hol kezdjem. Óriási csalódottság van bennem. Akkora, mint talán még soha. Rettentően nehéz megfogalmazni, mit érzek. Számos útja van annak, hogy valaki veszítsen, de ahogyan mi buktunk el, az a legritkább esetben fordul elő. Százból egyszer. Vagy inkább ezerből... A lefújás óta keressük a válaszokat a miértekre, de nem találjuk. Talán nincs is válasz. Egy hatalmas lehetőség, egy álom kapujában álltunk, csakhogy a sors, vagy nem is tudom, ki vagy mi, megakadályozott bennünket abban, hogy belépjünk rajta. A futballban van szerencse és van pech is, ám ez jóval több volt mint pech. Csak ismételni tudom magam, nehéz megfogalmazni, mi van bennem. Beszélek, beszélek, de valójában azt sem tudom, miről. Csak beszélek...

Tudtuk, hogy a kettő nulla veszélyes előny. A futballban az egyik legveszélyesebb. Kapsz egy gólt, és a meccs lélektana egy pillanat alatt megváltozik. Hiába vezetsz kettő egyre, abban a helyzetben már neked van veszítenivalód, miközben az ellenfeled abban a hitben van, hogy ő csak nyerhet. A manchesteri győzelmünk után kellő magabiztossággal vártuk a visszavágót, ám azt egy másodpercig sem gondolom, hogy közülünk bárki is elbízta volna magát, hogy félvállról vette volna a meccset, hogy ne koncentrált volna kellőképp. Volt egy elképzelésünk, amely egészen a második percig élt. Ritkán előforduló hibából rúgattunk egy gólt a Manchester Uniteddel. Ugyanakkor ez benne van a fociban. Nulla egynél mégis átfutott mindannyiunkon: mi a franc történt?!

Összesítésben még mindig kettő egy volt ide, a kapott gól okozta sokk ráadásul jó hatással volt a játékosokra. Megrázták magukat, és elkezdtek úgy futballozni, ahogy tudnak. A következő harminc percben az angoloknak momentumuk sem volt. A labdabirtoklás aránya ebben az időszakban hetvennyolc huszonkettő volt, ezen a szinten ez már-már elképzelhetetlen különbség. Taktikailag megvolt a meccs, amire készültünk, működött, gyorsan egyenlítettünk, mi több, második gólunk is a levegőben lógott. Egyáltalán nem volt benne a pakliban, hogy a Manchester rúg még egy gólt. Helyette mi rúgtunk magunknak még egyet...

Egy félidő alatt két súlyos csapás ért minket. Mindenki rádöbbent: ha még egyet hibázunk, vége, kiesünk. Onnantól fogva gyakorlatilag lebénult a csapat. Senki sem mert kockázatot vállalni, senki sem mert extrát húzni. »Úristen, nehogy kiessünk!« – ez volt a fejekben. S a félelem rányomta bélyegét a folytatásra. Kapufát rúgtunk, ziccerben elcsúsztunk – a stressz béklyót kötött a lábakra. Ilyenkor nagyon nehéz kívülről belenyúlni a mérkőzésbe. Majdhogynem lehetetlen.

Az angoloknak összesen négy kapura lövésük volt, a második félidőben nem is jártak a tizenhatosunkon belül. Gratulálok a Manchesternek, ám – egy barátom hasonlatával élve – ez a mérkőzés olyan volt, mint amikor a világbajnok bokszoló összecsap a kihívójával, és utóbbi csak abban bízik, hogy körbe-körbe szaladgálva kihúzza a tizenkettedik menetig, mígnem az utolsó gongszó előtt a nála erősebb ellenfele infarktust kap – hát mi azt kaptunk a kilencvenegyedik percben.

Amikor Diogo Dalot ellőtte a labdát, két védőnk próbált az útjába vetődni, a harmadik felugrott, úgy igyekezett blokkolni. A labda a lelátóra szállt volna, ha nem érinti Presnel Kimpembe könyökét. A bírónak rászóltak a fülére, úgy döntött, megnézi a felvételt. A félszázalékos gólszerzési esélyből csinált százszázalékosat. A labda talán még a stadionból is kirepült volna, olyan lövés volt, ő mégis tizenegyest ítélt. Ezzel elbuktunk egy Bajnokok Ligája-nyolcaddöntőt. Mit mondasz erre? Nyilván sok mindent bele lehet magyarázni, például azt, hogy nem kellett volna két kapitális hibát elkövetnünk, vagy azt, hogy már rég lerendezhettük volna a továbbjutást. Ez tény. Mint ahogy az is, hogy ami szerda este Párizsban történt, annak nem sok köze volt a labdarúgáshoz. A sportág összes szabálya, valamint a mérkőzés után kapott statisztikák szerint nekünk kellett volna nyernünk.

Azóta beszéltem már egy lipcsei barátommal is, a legjobb sportpszichológusok közé tartozik. Azt mondta: Zsolt, az életben megesnek olyan dolgok, amelyekre nincs kielégítő magyarázat. Ezt el kell fogadni. Mást úgysem tehetsz. Ha legalább az a bizonyos kihívó egyet ütött volna, könnyebb lenne, de így borzasztó nehéz...

Főleg úgy, hogy hét-nyolc hónapon át kőkeményen dolgoztunk azért, hogy nagyot alkossunk már az első itteni évünk végén. Óriási fejlődésen mentünk keresztül – együtt. Thomas Tuchel irányításával sikerült megváltoztatnunk a szemléletet és a futballkultúrát, a legnagyobb sztárok is beálltak mögénk. Bíztak bennünk, bíztak abban, hogy az az út, amelyre közösen léptünk, messzire vezet. A csoportunkból a tavalyi BL-döntős Liverpoolt és a szenzációs Napolit is megelőzve elsőként jutottunk tovább, a nyolcaddöntő első felvonásán kettő nullára nyertünk az Old Traffordban, teljesen megérdemelten. Aztán a visszavágón olyasmivel szembesültünk, amivel még soha.

Most azt érzem, minden romba dőlt, amit eddig felépítettünk. Akik ezt megélték, azokat nagyon nehéz lesz motiválni. Álljunk azzal a játékosok elé, hogy hajtsatok a bajnoki címért? Tizenhét ponttal vezetjük a bajnokságot. Valahogy mégis meg kell találnunk az inspirációt. El kell hitetnünk a csapattal, a vezetőkkel és a szurkolókkal, hogy van értelme felállni a padlóról! Mindenekelőtt azonban magunkkal kell elhitetnünk...

A hétvégi, Nantes elleni meccsünket elhalasztották. Mindenki kapott három napot arra, hogy kiszellőztesse a fejét. Az enyém még tele van. Olyasfajta gondolatokkal, ami abban a futóban kavaroghat, akit a cél előtt felrúgtak. Elindult, a mezőny élén haladt, ám az egyik lába váratlanul meghúzódott. Fogcsikorgatva ment tovább, így is jól állt, mígnem a másik lába is meghúzódott. Mégsem adta fel, vonszolta magát az utolsó kilométereken, már látta maga előtt a célszalagot, amikor a mögötte érkező úgy összeakasztotta a lábait, hogy képtelen volt talpra állni.

Valahogy persze összeszedjük magunkat. A lelkem mélyén tudom, hogy egy év múlva megint itt leszünk. Erősebben, mint valaha! De most még rohadtul fáj...”