Knoch Viktor: Három éve nem buliztunk

– Lesz olyan pillanat, amikor az olimpiai arany egy éves évfordulójának napján, csendes magányban tudsz majd felidézni hidegrázós emlékeket? Egyáltalán igényled még ezt?
– Nem ismerem pontosan a pénteki programot. Vannak azért olyan csendes időszakaink, amikor fel tudjuk idézni a szép emlékeket az elmúlt egy évből, nem kell ehhez feltétlenül az évforduló.

– A tavaly márciusi montreali világbajnokság után megváltozott az életed, időlegesen felhagytál a korcsolyázással. Hogyan néztek ki a hétköznapjaid?
– A szövetség akkori ügyvezető igazgatójával, Orendi Misi bácsival már korábban megállapodtunk, hogy egy évet kihagyok, és a szövetségben kapok majd valamilyen feladatot. 15 éves korom óta megállás nélkül csak az edzés, edzőtábor, Eb, vb, világkupa létezett számomra – jól esett kicsit kiszakadni ebből. Akkor is így szerettem volna, ha biztosan tudom, hogy visszatérek a jégre. Némi pihenés után nyártól már a junior válogatott mellett dolgozhatom edzőként, csapatmenedzserként. A feleségem, Marta is gyorskorcsolyázik, magyar színekben már Eb-érme is van. Született egy gyermekünk, Oliver, ezért elég sokat kihagyott. Szeretett volna visszatérni, s tavaly nyáron el is kezdte a felkészülést, de nincs könnyű dolga két év szünetet követően. Így az edzői munka mellett én maradtam otthon Oliverrel. Közben vettünk egy lakást, ott is megy még az őrület, zajlik a felújítása. Emellett Martaval a polgári esküvőnket is megtartottuk, de lagzink még nem volt, így májusban azt is pótoljuk.

– A szövetségben eközben várják a végleges válaszodat, hogy folytatod-e a sportolói karrieredet.
– Igen, március a határidő. Martának akkora véget ér a szezonja, így vele is meg tudjuk beszélni a jövőnket. Egyszerre ketten nem tudunk korizni, hisz Oliverre is vigyázni kell valamelyikünknek.

– Hétévesen, testvéred, a szintén rövidpályás gyorskorcsolyázóként versenyző Balázs hatására kostoltál bele a sportágba Pécsen. Mikor érdemes elkezdenie egy gyereknek ezt a sportot?
– Stabilabban áll a lábán egy olyan gyerek, aki már 6-8 éves korától gyorskorcsolyázik. Ha valaki később kezdi, meglátszik a mozgásán, amit kemény munkával még ki lehet esetleg javítani.

– Balázzsal nem csak testvérek, kollégák vagytok a válogatottnál, ő a csapat technikusa. Változtatott ez jottányit is a kapcsolatotokon?
– Amíg mindketten otthon, Pécsen dolgoztunk, sportoltunk, rengeteget voltunk együtt. Balázs csinálta, árulta is a korikat, én besegítettem. Amikor a válogatotthoz került sokáig még egy szobában is laktunk a versenyeken, később külön szobába kerültek a technikusok. Örültem nagyon, hogy attól fogva, hogy az első korimat felhúztam, az olimpiai dobogóig végig mellettem volt.

Fotó: Havasi Zsolt

– Van egy sztori rólatok, miszerint egy versenyen mondtad neki, hogy ne állítson a korcsolyádon, de ő mégis megtette éjszaka, s másnap így nyertél érmet. Igaz ez?
– Több szájon átmehetett már ez a sztori. Drezdában volt az eset 2015-ben. Mondta, hogy nem jó a kori, én meg mondtam, hogy de az, ne állítson rajta. Elkérte, este állított rajta, de nem szólt róla. Végül kicsúsztam, nem lett egyéni érmem, de lehetett volna, mert nagyon jól ment a versenyzés. A következő hétvégén viszont sikerült aranyérmet nyerni az erzurumi világkupán. Azért ahhoz elég magabiztosnak kell lenni, hogy egy jó formában lévő versenyzőnél ilyet megcsináljon az ember. De végül bejött a húzása.

– Technikai sportoknál fontos, hogy a pilóta értsen a motorhoz, autóhoz. Nálatok mennyire hangsúlyos, hogy tudd jelezni a technikusnak, mit kell állítania a korcsolyán?
– Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely magának bütykölte a pengéket, beállításokat. Volt olyan, hogy a csapatban másnak is én csináltam.

Liu Shaolin Sanyinak egy versenyen eltört a pengéje 500 méteren, így én nem a váltóra melegítettem, hanem hajlítgattam a pengéjét. Manapság ezt már kevesen csinálják, tudják, ami persze nem gond, ha megvan rá az ember.

Viszont a motorsportos példánál maradva, ideális, ha a versenyző tud érthető visszajelzést adni a korcsolyáról a technikusnak, hisz akkor gyorsan tud segíteni.

– Lina, vagyis Csang Csing, a válogatott vezetőedzője 2012-ben érkezett Magyarországra. A válogatottnál folyó munkában onnantól új fejezet kezdődött. Van esetleg valamilyen hasonlat, mellyel tudnád érzékeltetni, hogy mi volt előtte, s mi indult el a jövetelével a sportágban?
– Volt róla beszélgetés a szövetségben, hogy szükség lenne egy ázsiai edzőre, s akkor már szállingóztak európai csapatokhoz koreaiak, kínaiak. Én koreai edző érkezését támogattam volna, mert koreai edző többször bevált a kontinens különböző csapatainál, míg például a lengyelek megégették magukat egy kínai trénerrel. Igazából akkor bárki érkezett volna edzőnek, jót tett volna nekünk, mert picit megcsömörlöttünk, futószalagon szállítottuk ugyanazokat az eredményeket. Linának is kellett pár év, mire olyan munkát tudott végezni velünk, melynek látható volt az eredménye. Neki is kellett picit finomítania a módszerein. Szocsira mindössze két évünk volt felkészülni, de így is kijuthattunk volna a férfi váltóval is, szerencsétlenség miatt nem sikerült. A következő négy éves ciklusban volt igazán kimondott cél, hogy érjünk össze, s fejlődjünk. Sikerült.

– Lina érkezésekor nagy névnek számított Európában vagy Kínában?
– Egy regionális edző volt, akkor még nem volt komoly ismertsége. Ennélfogva volt benne kockázat, hogy vele kezdtük el a munkát, ahogy számára is rejtett veszélyt az új feladat.

Mielőtt elkezdett edzeni minket, azt gondoltuk, keményen edzünk. Aztán kiderült, hogy nem. Ám az igazi szemléletváltás nem a jégen volt, hanem a fejekben. Lina elhitte, hogy mi nyerhetünk. Nyerhetünk a világkupán, a világbajnokságon és az olimpián.

Ehhez alakította az edzéstervet, s nem érdekelte, ha mindenki hápogott, hogy ez vagy az a gyakorlat mennyire nehéz. Azt kellett csinálni, amit mondott, s hosszú távon végül neki lett igaza. Ahogy ő naggyá tett minket, ugyanúgy tettük mi is ismertté a nevét. Most azért elég magas a nemzetközi megbecsültsége.

– Azt lehet mondani, hogy Lina győzelembe vetett feltétlen hite picit még az életszemléleteteket is átformálta?
– Egyértelműen. Adott két ember, az egyik úgy gondolja, hogy ő komoly élsportoló, a másik ugyanezt hiszi, de emellett olimpiai bajnok akar lenni. Óriási a különbség. Abban, hogy utóbbi hogyan él, hogyan gondolkozik a világról, hogy elérje a célját. Az utolsó négy évben nekünk minden a korcsolyáról szólt. Reggeltől estig. Az utolsó három évben szerintem egyikünk sem ment el bulizni, legfeljebb a szezon végén nagy ritkán. Korábban azért el-el járkáltunk. Barátokkal nem nagyon találkozgattunk, a főiskolát, egyetemet hanyagoltuk. Jeges edzés, funkcionális edzés, masszázs, hidegterápia – erről szólt az életünk. És a masszázsról itt senki se gondolja, hogy mindig jól esik. Néha fáj, s elvesz egy értékes órát az életedből. De lemondás és szemléletváltás nélkül nem sikerült volna eljutni az olimpiai dobogó csúcsára.

– Pjongcsangba nehezebben jutott ki a csapat, mint arra sokan számítottak, ez okozott feszültséget a csapaton belül is. Voltak komolyabb viharok is?
– Kirohanások nem voltak. Attól is függ, ki tudunk-e jönni a gödörből, hogy inkább ujjal mutogatunk, vagy konstruktívan keressük a megoldást.

– Szóval volt ujjal mutogatás.
– Igen, volt. Összeültünk megbeszélni a gondokat, s nem arra törekedtünk, hogy megoldjuk őket, hanem a másikat okoltuk.

– Te mutogattál, vagy konstruktív voltál?
– Próbáltam konstruktívan hozzáállni, hogy beszéljük meg, mi volt a probléma. Pontosan azért, hogy legközelebb már ne legyen probléma. Végül csak kijöttünk a gödörből. Ez egyébként nem is a kvalifikáció megszerzése előtt volt, hanem utána. A világkupa fordulók alatt mindenki pozitív próbált maradni.

– A rövidpályás gyorskorcsolya alapvetően egyéni sportág, de váltóban csapatban kell dolgozni. Választotok csapatkapitányt?
– Akkor, amikor a fenti gondok adódtak, pont engem neveztek ki. De alapvetően nincs hivatalos funkciója egy csékának. A hangzavar, az eltérő ritmusú versenyzés miatt nem is nagyon tudunk kommunikálni már a jégen. Inkább az öltözőben, a napi feladatok elvégzésénél jön jól, ha van egy felelős személy. Illetve az egyik világkupán kicsúsztunk, s újra kellett számolni a váltásokat. Ezt végül én csináltam meg, s én kiabáltam be.

Fotó: Havasi Zsolt

– Motivációs beszédeket szokott tartani valamelyikőtök az öltözőben nagy verseny előtt?
– Nem jellemző, hogy valaki amerikai mintára beáll középre, s elmondja a többieknek, hogyan vágjuk ketté az ellenfeleket. Vannak megszokott rituálék a kivonulásnál, vagy, hogy milyen zenével hangolódunk a futamra.

– Sportpszichológussal dolgoztok együtt?
– Szocsi előtt, és alatt volt sportpszichológusunk, azóta nem.

– Nem jött be?
– Szerintem nem volt rossz. Nekünk régebben magunkkal kellett megvívnunk a belső harcainkat. Érdekes látni, hogy ma már a fiatal sportolók gond nélkül igényelhetnek pszichológust.

– Ha volt lelki krízise valamelyikőtöknek, akkor egymással beszéltétek meg, esetleg Linával, vagy Bánhidi Ákos csapatmenedzserrel?
– Valaki egyedül emészti magát, én is ilyen vagyok, de olykor a feleségemhez fordulok. Volt, hogy Ákos tudott segíteni. De én a magamban nevében tudok csak beszélni.

– A feleséged, Marta is rövidpályás gyorskorcsolyázó, a bátyád is az volt, te is az vagy. Ha összegyűltök a vacsoraasztal körül, tabu a korcsolya?
– Ide számíthatjuk a szüleimet is, mert 25 éve ők is a jégpálya vonzáskörzetében élnek. Balázsnak egy lánya van, másik tesómnak két gyereke, s nekünk is ott van Oliver. Ennyi gyerek között ritkán adódik alkalom, hogy hosszan beszélgessünk a korcsolyáról, szóval nincs belőle gond.

– Kósa Lajos, a korcsolya szövetség elnöke úgy jellemzett téged az olimpiai arany után, hogy a konok zseni. Egyetértesz a jellemzés bármelyik részével?
– A konoksággal biztosan. Hiszen anno 100-120 ezer forintot kerestünk, s ebből vettük még a pengéket, fizettük az edzőtábort. Ilyen körülmények között ma nem tudom, hogy ki vállalná biztosan a folytatást. Mégis kitartottunk, szerettük a sportot, s csináltuk tovább a dolgunkat.

Annak ellenére, hogy junior koromban megvertem a koreaiakat, a hollandokat, majd eltelt három év, s már ők vertek meg engem, hiszen profi háttércsapat állt mögöttük, mögöttem meg nem.

2010-től Lina érkezéséig nagyon gyenge szezonjaim voltak, mégsem gondolkodtam rajta, hogy hagyom a fenébe az egészet. A konoksággal tehát egyetértek. Azt, hogy zseni vagyok-e, mások döntsék el. Volt pár eredményem, mellyel úttörő voltam Magyarországon.

– Az elnök Burján Csabát hitetlen oroszlánnak, Liu Shaolint vagány zseninek, Liu Shaoangot szerény zseninek nevezte az Aranypengék című könyvben. Ezek a jelzők testreszabottak?
– Alaposan nem lehet valakit leírni két szóban, de nagyjából igen.

– Még a szocsi olimpia után mondtad, hogy most már szeretnél haladni a BKF gazdaságmenedzsment szakán, ami az aktív sportkarrier mellett nem egyszerű. Nálatok a családban kikötés volt, hogy diplomát szerez?
– Elvárás volt, hogy továbbtanuljunk. Tudtam is haladni vele, megvan az abszolutóriumom, igaz, annyi időbe telt, hogy közben a sulit átnevezték egyetemre. Ám előbb csak akkor tudtam volna eljutni idáig, ha edzéseket, versenyeket hagyok ki. Ezt meg nem szerettem volna, hisz kezdtünk egyre jobbak lenni a válogatottal. Azok közül, akik benne voltak az olimpiai aranyérmes csapatban, senki sem tudott haladni a sulijával.

– Megérte.
– Persze. Csak sokan elfelejtik, hogy évekkel a pjongcsangi olimpia előtt még nem tudtuk, hogy miénk lesz az arany. Vagyis volt benne rizikó, hogy a kétséges sikert választjuk, vagy a biztos diplomát. A Budapesti Metropolitan Egyetemen most már csak szakdolgozatot kellene írni, és államvizsgázni. Időközben a Testnevelési Egyetem szakedzői képzésére is beiratkoztam, végeztem az első félévvel.

– Most, 29 évesen az a világos jövőképed, hogy ha befejezed élsportolóként, akkor a magyar szövetségben dolgoznál tovább?
– Alapvetően nem az edzői karrier vonzott. Nem is tudnám megtanítani a kicsiket korizni, mert türelmem sincs hozzá, meg nem is tudom, hogy kezdenék neki. Viszont jó nézni, ahogy a 12-15 éves gyerekek próbálják megcsinálni, amit mondok: fejlődnek, kérdeznek, visszajelzést kérnek. Nem gondoltam, hogy ennyire fogom szeretni ezt a munkát. Jó érzés megadni nekik azt, amit én annak idején leginkább a bátyámtól kaphattam meg.

– Látod az utánpótlásban a kiemelkedő tehetségeket?
– Igen, amióta mi elkezdtük junior korunkban, 2004-2005 körül, a junior váltó mindig adott nagy tehetségeket, s ez most is így van. Egyes szövetségek abba a hibába esnek, hogy túlzottan a felnőtt keretre összpontosítanak, mert ők hoznak pénzt, s amikor ők kiöregszenek, akkor jön egy szakadék. Így jártak az olaszok, a britek és a németek is.

– A számítógépezés, sorozatnézés tudtommal kedvelt hobbid volt, megmaradt az elmúlt egy évben?
– Az új hobim a gyerek, kevesebb sorozatot nézünk már. Vagy én lettem finnyásabb, vagy gyengébb sorozatok készülnek. Régen egy évad huszonnégy részből állt, ma nyolc-tízből.

– Van kedvenc sorozatod?
– A Törtetők például az. A feleségemmel imádtuk, sokszor végignéztük, mozifilm is készült belőle. A Kaliforgiánál már kevésbé találkozott az ízlésünk, de ez nem meglepő, egy hímsoviniszta sorozat. Az utóbbi idők sorozatai közül David Fincher Mindhunterje tetszett vagy az Unabomber. A sorozatgyilkosok FBI-os profilozása a témájuk.

– Az olimpiai arany megszerzése után érthető módon szinte mind azt nyilatkoztátok, hogy még nem fogtátok fel, mit is vittetek véghez. Volt olyan pillanat, mely a helyére tette benned ezt a dolgot, sikerült egy év alatt feldolgozni a sikert?
– Mindenkinél máshol lehet az igazság, mert Ádó és Sanyi a tehetségénél fogva már fiatalabb korától hihetett benne, hogy egyszer olimpiai bajnok lesz. Nekem viszont sokáig úgy teltek az évek, hogy az olimpiai bajnokok klubjában, az év sportolója gálán csupa nyári sportolók vannak, hogy kerülnék én oda. Az olimpia előtt pár évvel szóba került köztünk például, hogy az aranyérmesek kapnak életjáradékot is, később elhessegettük magunktól a dolgot. Aztán megnyertük az aranyat, és hirtelen a bajnokok klubjának tagjaivá avattak bennünket, s akiknek a tévében szurkoltunk Rióban, azokkal együtt léptünk a vörös szőnyegre az év sportolója gálán.

Egy kategóriába soroltak minket a nyári játékok győzteseivel, óriási dolog ez. Lehet, hogy életem végéig ilyen apró lépésenként fog csak tudatosulni bennem, hogy én is helyet kaptam köztük.

Néha még beugrik, hogy de mi lett volna, ha Sanyi elesik, vagy kizárnak minket. Ilyenkor meg kell kocogtatnom a saját vállamat, s elismételni: már vége, megnyertük az olimpiát. Ákos fogalmazta meg a legjobban a közös érzést. Az ember néha álmodik egy jót, de idővel felébred. Mi pont az ellenkezőjét érezhetjük, mióta megkaptuk az aranyat. Felkelünk, és élhetjük tovább az álmunkat.