Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Messi és Argentína: egy különös, de sikertelen házasság problémái

Sport & Szabadidő

Havasi Zsolt - 2019.01.04. 04:32

Amit Lionel Messi művel, arra többen a földöntúli jelzőt használják. Mégis, hazája válogatottjával egyszer sem ért fel a csúcsra. Ennek lehetséges okait jártuk körül részletesen Salekovics Ádámmal, az uruguayi River Plate helyettes elnökségi tagjával.

Vitathatlan, hogy Lionel Messi korszakos egyéniség. Hogy mást ne mondjunk: zseni, s ezt hétről-hétre bizonyítja. Azonban a szuperlatívuszok, az Aranylabdák és a játékos életét kísérő felhajtáson túl kijelenthető: Messi alulértékelt. Legalábbis ezt állítja egy írásában a Guardian újságírója, Sean Ingle. A virtuális tollforgató arról értekezik, hogy az argentin zseni a 2009/2010-es szezon óta 1,44-es gól és gólpassz átlaggal futballozik – tehát két mérkőzésenkét három találatban vesz részt. Továbbá: a 2017/2018-as idényben nagyobb hányadát (46 százalék) szerezte a Barca bajnoki góljainak, mint Antonio Di Natale az Udinesének. Amióta pedig a futballstatisztikával foglalkozó cég, az Opta méri az adatokat (2008) egyetlen játékos sem akadt, aki nála nagyobb hatékonysággal passzolt volna előrefelé. Korábbi csapattársa, Xavi Hernandez szerint ráadásul a játék minden elemében jobb bárki másnál.

Mindez két szemszögből is elgondolkodtató: vajon tényleg értjük-e azt, amit Lionel Messi „művel”, másrészt mi az oka annak, hogy zsenialitása Argentína közegében nem mutatkozik valódi eredmények formájában? Előbbi kérdést meghagyjuk a sörrel fűtött futballkocsmák vitatémájának, míg utóbbi felvetés kapcsán megpróbálunk tágabb képet adni Salekovics Ádám segítségével. Az Uruguayban élő magyar úriember civilben angoltanárként dolgozik, emellett – s, ami a téma szempontjából relevánsabb – az uruguayi River Plate helyettes elnökségi tagja. Vele beszélgettünk Messiről, Argentínáról és a dél-amerikai közeg sajátosságairól…

Néhány gondolat összegzésként, esszenciaként:

  •  A helyi futballszövetség vezetői általában nem egy alaposan átgondolt, hosszú távra kidolgozott stratégia mentén választották ki a szövetségi kapitányokat.
  •  A nemzeti csapat nem a kiszámíthatóságot, hanem annak éppen az ellenkezőjét, az állandó bizonytalanságot, az összevissza történő ötletelést, az egymástól eltérő stílusok és futballfilozófiák váltakozását jelenti. 
  • Messi annál a kapitánynál teljesített a legjobban, akit a legtovább hagytak dolgozni.
  • A latin-amerikai futballisták döntő többsége, ha tehetné, inkább a szülőhazájában töltené a teljes pályafutását. 
  • Argentínában a labdarúgás a mindent behálózó korrupció ellenére is működik – hol jobban, hol rosszabban –, és amíg ez a szenvedély tovább él az emberekben, addig az utánpótlás is biztosított.
  • Messi nem egy olyan hangsúlyos kapitányalkat, mint amilyen Maradona, Óscar Ruggeri, vagy Diego Simeone voltak a válogatott korábbi időszakaiban.

 

Amennyiben Lionel Messi 2005-ös bemutatkozása és a 2018-as oroszországi világbajnokság közötti időszakot vizsgáljuk, látható, hogy a dél-amerikai válogatott kispadján tizenhárom év alatt nyolc szövetségi kapitány ült. Ez átlagban 1,6 évet jelent, amely egyúttal az állandóság hiányára is rámutat...
– A helyi futballszövetség vezetői általában nem egy alaposan átgondolt, hosszú távra kidolgozott stratégia mentén választották ki a szövetségi kapitányokat. A kispadra leülő, sokszor teljesen különböző játékfelfogású és vérmérsékletű edzők közül talán az a José Pékerman volt a legígéretesebb választás, aki 1995 és 2001 között három világbajnoki aranyig juttatta el a rábízott U20-as csapatokat. A szakembert aligha lehet azzal vádolni, hogy ne értene a fiatalok nyelvén, és minden bizonnyal Messi útját is sikeresen egyengette volna tovább a nagyválogatottban, amennyiben a folytatás mellett dönt a németországi világbajnokság után. 

A szisztematikusan dolgozó Pékermant a minden hájjal megkent, rutinos showman, az 1975 óta edzősködő Alfio Basile követte; a népszerű „Coco” korábban már bizonyított (Copa América győzelem 1991-ben és 1993-ban), viszont a 2007-es Copa Américát követően fáradt volt ahhoz, hogy aprólékos munkával felépítsen Messi köré egy ütőképes válogatottat. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy Basile éppen 2006-ban nyert utoljára valamit (Torneo Clausurát a Boca Juniors csapatával), 2012-ben pedig végleg vissza is vonult az edzősködéstől. 

Basile távozása után Diego Maradona ejtőernyőzött az argentin kispadra gyakorlatilag értékelhetetlen edzői múlttal; ha valaki, akkor ő igazán érthette Messit és hasznos tanácsokkal segíthette egyénileg. De önmagában ez, valamint az egykor a pályán mutatott ösztönös zsenialitása még nem volt elegendő ahhoz, hogy jó edző legyen belőle és világbajnoki címig vezesse Argentínát. Maradona kiválóan tudja motiválni a játékosait, taktikailag viszont felkészületlen-fegyelmezetlen, a személyisége labilis, és valószínűleg az őt kísérő állandó csinnadratta is inkább többet árt az éppen aktuális csapatának, mint használ. 

A Maradonát követő Sergio Batista korábban ugyan aranyéremig jutott Argentínával a 2008-as olimpiai játékokon, a nagyválogatottal viszont kiábrándítóan szerepelt a hazai rendezésű Copa Américán 2011-ben, így aligha lehetett maradása a felnőttek élén. Batista megüresedett helyét az az Alejandro Sabella vette át, aki sokkal inkább pályaedzőként, semmint vezetőedzőként szerzett tapasztalatot a kispadon; egészen 2009-ig, majdnem 55 éves koráig várt a lehetőségre, hogy vezetőedzőként is megmutathassa magát. Az Estudiantest irányítva nem is keltett csalódást, hiszen a La Plata-i klubot abban az évben a Libertadores kupában, 2010-ben pedig az argentin élvonalban juttatta csúcsra. Alejandro Sabella, Pékermanhoz hasonlóan, csendben dolgozott, és nyugodt tervezéssel képes volt felépíteni Messi köré egy nem túl izgalmas, viszont roppant masszív csapatot, amelyet végül csak egy hajszál választott el attól, hogy a brazíliai világbajnokságon elhódítsa a világbajnoki címet. 

Bő két héttel a 2014-es vb-t követően váratlanul elhunyt Julio Grondona, aki 35 éven keresztül, megszakítás nélkül töltötte be az elnöki posztot az Argentin Futball Szövetségben. Grondona halálával gyakorlatilag azonnal elszabadult a káosz az ország futballszövetségének vezetésében, és ez hosszú távon a válogatottnál végzett munkát is negatívan befolyásolta. A Sabella-éra utáni új kapitány, a Marcelo Bielsa tanítványaként számon tartott és (Bielsához hasonlóan szintén) rosariói kötődésű, a Newell's Old Boys csapatával 2013-ban bajnoki címet nyerő Gerardo Martino egymás után két Copa América-döntőt is elért az Albicelestével. A közvélemény a csalódást keltő két ezüstérem ellenére is elégedett volt „Tata” Martino munkájával, ám a szakvezető nem sokkal a 2016-os olimpiai játékok előtt lemondott a posztjáról, mert a kaotikusan működő futballszövetség nem tudta garantálni a számára ideálisnak gondolt keretet a riói tornára. 

Jorge Sampaoli irányítja az argentin válogatottat a 2018-as vb-n
ROMAN KRUCHININ / AFP

Martino utódjának azt az Edgardo Bauzát jelölték, aki két csapattal is történelmet írt a nemzetközi porondon: 2008-ban az ecuadori Liga de Quito, 2014-ben pedig a San Lorenzo csapatával nyert Libertadores kupát. Bauza tapasztalt, dörzsölt stratéga, de egyik napról a másikra nem tudott csodát tenni az Albiceleste kispadján. A 2018-as vb-selejtezőkön három értékes győzelmet (Uruguay, Kolumbia és Chile ellen), ugyanakkor három kiábrándító vereséget (Brazília, Paraguay és Bolívia ellen) is az ő irányításával jegyeztek az argentinok. A 2017 márciusában megválasztott új AFA-elnök, Claudio Tapia gyorsan lapátra is tette, hogy néhány hónappal később sajtótájékoztatón mutathassa be a messiásként beharangozott Jorge Sampaolit. 

A Sampaoli-sztori utolsó fejezeteit mindenki ismeri: kínos döntetlen Izland és csúfos vereség Horvátország ellen, mentálisan szétesett csapat, ország-világ előtt megtépázott szaktekintély. Egy év alatt dugába dőlt az öt esztendőre tervezett projekt. Pedig Sampaoli nem rossz edző; 2011-ben az Universidad de Chile csapatával a fél kontinenst végigverve nyerte meg a Copa Sudamericanát, míg négy évvel később a chilei válogatott az ő irányítása alatt hódította el története első Copa América-trófeáját. Ugyanakkor, ami működött Chilében, az önmagában még édeskevés volt egy jó argentin válogatotthoz. Sampaolinak edzőként nem volt komoly tapasztalata a saját hazájában. Hiába argentin, kívülállónak számított. Nem ismerte a közeget, nem mozgott benne otthonosan, viszont azonnal szállítania kellett (volna) a jó eredményeket. Valószínűleg ő is hamar (legkésőbb a spanyoloktól elszenvedett 1-6 után) felismerte, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét. A játékosok nem látták benne azt a vezetőt, akire jó szívvel bízhatták volna magukat a nehéz pillanatokban. Néhány hónappal a vb előtt a szövetségi kapitányuk sokkal inkább egy lámpalázas, izgága kezdőnek tűnt, semmint egy rutinos és megfontolt hadvezérnek, márpedig amikor a játékosok nem bíznak a saját edzőjükben, annak mindig látványos összeomlás a vége. Sampaoli esetében is ez történt. 

Ezzel szemben Messi, amióta a Barcelona felnőtt csapatának a tagja sokkal nagyobb állandóságot tapasztal. Tizennégy éve alatt hat edzője volt, közülük Frank Rijkaarddal és Pep Guardiolával négy, míg Luis Enrique három évig dolgozott.
– Messinek, az Európában légióskodó futballistáknak és általában véve az argentin játékosoknak azért nehéz egyenletesen jól teljesíteniük a válogatottban, mert a nemzeti csapat nem a kiszámíthatóságot, hanem annak éppen az ellenkezőjét, az állandó bizonytalanságot, az összevissza történő ötletelést, az egymástól eltérő stílusok és futballfilozófiák váltakozását jelenti. Csak összehasonlításképp: az uruguayiak kapitánya, Óscar Tabárez egy generációkon átívelő projekt keretén belül 2006 óta ül a Celeste kispadján, és sem a szövetség 2014-es válsághelyzete, sem a roppant gyengére sikeredett 2016-os Copa América-szereplés nem fenyegette az állását. A szakember ráadásul a felnőttválogatott mellett az U20-as, az U17-es és az U15-ös korosztályos csapatoknál végzett munkát is felügyeli azzal a kifejezett szándékkal, hogy a ma tehetségeit a jövőben minél könnyebben be tudja illeszteni a legnagyobbak közé. Argentínában sokan tartják követendő példának az uruguayi modellt, ám a futballszövetség vezetői még nem szánták el magukat arra, hogy azt be is vezessék. 
 

A számok mindenesetre alátámasztják, hogy Messi annál a kapitánynál teljesített a legjobban, akit a legtovább hagytak dolgozni.

Alejandro Sabella majdnem három évig irányíthatta az Albicelestét; 2011 szeptembere és 2014 júliusa között Messi 32 válogatott mérkőzésen 25 gólt szerezve 0,78-as meccsenkénti átlagot produkált, és a brazíliai világbajnokságon nemcsak az argentin csapatban, hanem a teljes mezőnyt tekintve is a legjobb játékosnak bizonyult. Kétségtelen, hogy, Maradonával ellentétben, Messinek nem jött össze a hőn áhított világbajnoki cím, ugyanakkor érdemes észben tartani, hogy siker és kudarc között (már amennyiben egy vb-ezüstérem kudarcnak számít) néha nüansznyi dolgok jelenthetik a választóvonalat. Messi nem hazája futballjában fejlődött profi játékossá, így számára életidegen az a felfogás, amely szinte valamennyi argentin és uruguayi labdarúgóban megtalálható: a mindenáron való győzni akarás – ha kell, a Fair Play szellemiségét taposva. A „viveza criolla” az élet bármely területén tapasztalható a Río de la Plata két oldalán, ez pedig az adott szabályok furfangos kijátszását, az erkölcs rugalmas értelmezését, mások átverését jelenti. (A jelenség éppúgy Brazíliában is megjelenik a rendszer „kicselezése” révén – érthető ez átvitt és szó szerinti értelemben is – a szerk.)

Messi és a szív
LUIS ACOSTA / AFP

A dél-amerikiai futballban ennek sok évtizedes hagyománya van, és az eszközök roppant változatosak: a széles palettán barbár és kifinomult, unalomig ismételt és egészen egyedi módszerek is találhatók. A hőskorban, amikor televíziós közvetítések még nem léteztek, az ellenfél csatárai például gyakran szórtak homokot a szögletrúgást váró kapus szemébe, de élnek még szabadrúgás előtt citrommal bekent labdákról és a pályára berohanó szurkolók kapu előtti mentéséről szóló anekdoták is. Arra, hogy mit is jelent a „viveza criolla”, Maradona szolgáltatta a futballtörténelem egyik legemlékezetesebb példáját: az 1986-os világbajnokságon az argentin csapat a legendás 10-es egyértelmű kezezésével szerezte meg a vezetést az angolok ellen. Ki tudja, hogy alakult volna a mexikóvárosi negyeddöntő, ha a játékvezető észreveszi és visszafújja a kezezést? 

A Barcelona futballakadémiáján ezt a fajta zsiványságot-sportszerűtlenséget nem tanítják, így ebből a szempontból Messi mindenképpen kilóg az argentin játékosok közül.

– Tény, hogy Messi hamar kivált saját közegéből, azonban az is a teljes kép része, hogy az argentin futball neveltjei – jó esetben hazájukban minimális időt eltöltve –, amint lehet Európa felé veszik az irányt, amelyből profitál a válogatott. Mi az oka annak, hogy az európai labdarúgásban szocializálódott játékosokat gyakorlatilag – Sabella pragmatikus futball-felfogásának kivételével – elvétve sikerült az öreg kontinensen megszerzett tapasztalataikra építve működő csapattá gyúrni?
– A latin-amerikai futballisták döntő többsége, ha tehetné, inkább a szülőhazájában töltené a teljes pályafutását. Az európai topligák vonzerejét számukra a kimagasló fizetések és a modern infrastruktúra jelentik, és a nyugat-európai profizmust, amely a beilleszkedésük feltétele, inkább csak imitálják. Számukra életidegen a mérnöki precizítással megtervezett futballistaélet, a tudományos alapokon nyugvó táplálkozás és edzésmódszerek, a bentlakásos akadémiák, valamint a pályán elvárt jéghideg automatizmusok. A technika fejlődésének köszönhetően ma már a világ bármely pontján könnyedén le lehet másolni az európai módszereket, de ahol ez nem párosul nyugat-európai mentalitással, ott sosem lesz gyökeres változás. Így, tehát nem az Európában légióskodó argentin játékosokhoz fog alkalmazkodni az argentin futballélet többi szereplője (akik ugyanúgy a sajátjukénak érzik a válogatottat, mint az abban szereplő labdarúgók), hanem fordítva. 

A latin-amerikai válogatottak, ha akarnának se tudnának úgy focizni, mint például a németek vagy a franciák, és ez szorosan összefügg azzal, ahogyan az emberek a mindennapjaikat élik. Az argentinok és az uruguayiak, például imádnak egy-egy adott ügy érdekében összeülni, hamburgert, pizzát és sült kolbászt majszolva órákon át hevesen vitatkozni, problémát elemezni, érveket ütköztetni, tervezni, majd semmire sem jutni, vagy éppen homlokegyenest az ellenkezőjét tenni annak, mint amit eldöntenek.

Az élet szinte valamennyi területén tapasztalható a szervezetlenség és az improvizálás, valamint a „Hogyan jutottunk ide?” és a „Ki a felelős a történtekért?” jellegű kérdések nyitva hagyása. 

– Pedig nem tűnik alapvetően lehetlen feladatnak az európai tudást átmenteni...
– 
Elméletileg pofonegyszerűnek tűnik az argentin foci európai értelemben vett modernizálása: az öreg kontinensre kell küldeni a tehetséges játékosokat és edzőket, majd amikor visszajönnek, átadják az ott tanultakat, hogy az itteniek is mielőbb utolérjék a belgákat, hollandokat vagy a spanyolokat. A gyakorlatban mindez mégse működik, és a miértre az argentinok és az uruguayiak is ugyanazzal a mágikus szóval válaszolnak: idiosincrasia. A szótárban található „sajátos alkat”, „sajátos jelleg” kifejezések nem adják vissza a szó valódi jelentését.

Idiosincrasia az, amikor egy buszon utazó húszfős társaság húszféle különböző úton akar a célállomásig eljutni, és mindenki meg van győződve arról, hogy az ő útvonala a legjobb, ezért aztán az utazásból nem lesz semmi, mert végül mindenki összeveszik mindenkivel. Ezt az argentin futballon belül roppant könnyű értelmezni: elvileg mindenki azt akarja, hogy az Albiceleste legyen a világbajnok, ám a gyakorlatban a klubvezetők nem tudnak megegyezni egymással abban, hogy kinek a stadionjában játsszon a csapat. 

A szurkolók is azt szeretnék, ha a válogatott világbajnokságot nyerne, de azért a maffiamódszerekkel dolgozó és a futballból élő erőszakos szurkolói csoportok (a barra bravák) jobban örülnének, ha a szövetség fizetne nekik a stadionokon kívül parkoló autók biztonságáért, a játékosok pedig leadnának nekik a meccsprémiumból, különben balhé lesz, és az adott találkozó még el is maradhat. A televízióban ülő szakértők is azt szeretnék, ha Messiék lennének a világbajnokok, mindamellett tűkön ülve várják, hogy élő adásban szedhessék ízekre a játékosokat, a kapitányt és az adott taktikát, majd piedesztálra emelhessék azokat, akik pont kimaradtak a csapatból. A játékosügynökök is azt szeretnék, ha Argentína lenne a vb-győztes, de lehetőleg az ő ügyfeleikkel a kezdőcsapatban, különben nem fogják tudni őket drágábban eladni Európában.

Ilyen körülmények között lehetetlen hosszú távon eredményesen dolgozni. Pékerman és Sabella sem bírták sokáig ezt a stresszes állapotot. Vagy vegyük példának Marcelo Bielsát! Valószínűleg ő az argentin futball történetének legalaposabb edzője: hozzá képest még japán és német tervezőmérnökök is csak trehány tinédzsereknek tűnnének. Mégis, a megszállottan videózó, elemző és tervező szakember sem tudott többet kihozni a válogatottból annál, mint amit az utódai elértek. Sőt! Az Albiceleste történetének legrosszabb világbajnoki helyezése (2002-ben egy 18. hely) éppen Marcelo Bielsa nevéhez fűződik. 

Marcelo Bielsa
BORIS HORVAT / AFP


A dél-amerikai országban a futball gyakorlatilag az élet központi eleme, ebből kiindulva könnyen elképzelhető, hogy olykor irracionálisan viszonyulnak válogatottjukhoz. Van-e alapja annak az elgondolásnak, miszerint a nemzeti csapatnak még Lionel Messivel a soraiban sem feltétlen reális cél (volt) egy vb-arany megszerzése?
– Egy világbajnoki döntőt hosszabbításban egy góllal elveszíteni vagy megnyerni legalább annyira szerencse, mint bármely egyéb tényező kérdése. Az argentinok 2014-ben csak egy karnyújtásnyira voltak az aranyéremtől; bár a fináléig vezető úton senkit sem tudtak úgy a földbe döngölni, mint tették azt a németek a portugálok és a brazilok ellen. A torna utolsó találkozóján komoly helyzeteik voltak, és amennyiben a Higuaín-Messi-Palacio-trió legalább egy tagja jobban koncentrál (vagy szerencsésebb), ma teljesen más lenne Messi válogatottbeli pályafutásának megítélése. Brazíliában, majd a 2015-ös és a 2016-os kontinenstornákon is több volt az argentin csapatban annál, mint amit végül elért. Azt pedig, hogy a 2007-es Copa América-döntőt hogyan bukhatták el a brazilok B-válogatottja ellen, valószínűleg a mai napig nem értik Argentínában.

Basile csapata 16 rúgott góllal érkezett az utolsó meccsre, Riquelme bombaformában játszott, a szurkolók és a szakértők pedig már előre oda is adták (volna) a trófeát az Albiceleste tagjainak. Valószínűleg ez is lett a válogatott veszte. A döntőben látott kezdőcsapat klasszisok egész sorát vonultatta fel: az Abbondanzieri, Zanetti, Ayala, Milito, Heinze, Cambiasso, Mascherano, Verón, Riquelme, Messi, Tévez alkotta névsor simán magára aggathatta volna a „Világválogatott” titulust. 

A 2010-es vb fokvárosi negyeddöntőjében elszenvedett vereség viszont nagyjából megfelelt a papírformának; egy Maradonánál higgadtabb és taktikailag felkészültebb edzővel talán másként alakult volna a Németország elleni mérkőzés. Az oroszországi világbajnokságon az első két csoportmeccset követően már az is komoly fegyvertény volt a morálisan padlón lévő argentínok részéről, hogy egyáltalán a nyolcaddöntőig el tudták magukat verekedni. Bár a 2011-es, hazai rendezésű Copa Américán is egy tizenegyespárbaj jelentette az argentin csapat vesztét, az akkori kiesés teljesen más körülmények között született, mint a chileiek ellen elveszített két döntő. Sergio Batista együttese már a csoport első két meccsén is botladozott (a vérszegény Bolívia, majd Kolumbia ellen), és csak az utolsó fordulóban, Costa Rica legyőzésével tudta bebiztosítani a továbbjutást. Argentína a negyeddöntőben az ősi rivális Uruguay ellen majdnem ötven percen át játszott emberelőnyben, de a létszámfölényt nem tudta gólra és továbbjutásra váltani. Egyértelmű volt: a gépezet akadozott. 

– Külső szemlélőként úgy tűnik: az argentin utánpótlás kissé olyan, mint az ország gazdasága, kaotikus. Feltételezhető, hogy Messi sikertelensége mögött az ország utánpótlásának hiányossága is megbújik?
– Argentínában a labdarúgás a mindent behálózó korrupció ellenére is működik – hol jobban, hol rosszabban –, és amíg ez a szenvedély tovább él az emberekben, addig az utánpótlás is biztosított. Az ország történetének legsúlyobb gazdasági válsága, amely 2001 és 2002 között gyakorlatilag lenullázta a középosztályt, az utánpótlásban nem éreztette a hatását: 2001 és 2007 között az Albiceleste U20-as csapatai három világbajnoki aranyat és egy negyedik helyezést értek el. A kontinenstornákon az U20-as és az U17-es argentin válogatottak azóta is főszerepet játszanak, így nem gondolom, hogy különösebb összefüggés lenne a gazdasági helyzet és az utánpótlás minősége, illetve Messi válogatottbeli teljesítménye között.

A Barcelona futballistája egyébként kifejezetten szerencsésnek számít, hiszen rengeteg kiváló képességű játékossal szerepelhetett együtt a nemzeti csapatban a 2005-ös bemutatkozás óta: Saviola, Crespo, Riquelme, Verón, Diego Milito, Higuaín, Agüero és Tévez mind méltó partnerei voltak Messinek.


A Saviola, Crespo, Riquelme fémjelezte argentin válogatott a 2006-os vb-n
DANIEL GARCIA / AFP


Tény, hogy a 2018-as világbajnokságra az argentinok meglehetősen koros csapattal érkeztek, de ez sokkal inkább Sampaoli számlájára írható, mintsem az utánpótlás hiányosságaira. A tréner mentségére szóljon, hogy egy év alatt nem lehet vb-esélyes válogatottat építeni. Mindazonáltal lett volna kikkel frissíteni a keretet: bár Giovani Lo Celso, Dybala és Cristian Pavón beválogatása jó ötlet volt, sőt, az utóbbi nem is okozott csalódást a válogatottban, rajtuk kívül még Gonzalo Martínez, Sebastián Driussi, Ricardo Centurión vagy Lautaro Martínez is kaphatott volna egy esélyt Oroszországban. A közvélemény főleg Lautaro Martínez mellőzését nehezményezte, hiszen a ma már az Interben, de a világbajnokság előtt még a Racing Clubnál játszó támadó fantasztikus idényt tudott maga mögött.

„A vállán viszi 43 millió argentin súlyát, akik a világbajnoki trófeát várják el tőle” – mondta Jorge Valdano a Real Madrid volt sportigazgatója korábban. Hiába zseni, lehet rá vezéregyéniségként, csapatkapitányként tekinteni?
Nehéz egyértelműen meghatározni, hogy mik azok a tulajdonságok, amelyek alkalmassá tesznek egy adott játékost a csapatkapitányságra. Messi nem egy olyan hangsúlyos kapitányalkat, mint amilyen Maradona, Óscar Ruggeri, vagy Diego Simeone voltak a válogatott korábbi időszakaiban; egy-egy nehéz pillanatban egyszerűen csak a góljai, gólpasszai által húzta magával a társait, semmint a személyiségével.

 A „Bolha” szava szent a válogatotton belül. Tudat alatt felvállalta az „isteni Diego” után, az „isteni Messi” szerepet?
Erre a kérdésre egyszerű a válasz: senki sem volt olyan jó az argentin válogatottban, mint Lionel Messi. Nehéz őt azzal vádolni, hogy a sportszerűség keretein belül, ne tett volna meg mindent az adott mérkőzéseken a győzelemért. Amennyiben bármelyik kapitány is kihagyta volna őt a keretből, nem lett volna mivel indokolni a döntést a közvélemény előtt, márpedig egyetlen edző sem akarja magára haragítani csak úgy a szurkolók millióit a futballvilág egyik, amúgy is legtöbb stresszel járó munkahelyén. 

Messiről különösen nehéz elképzelni azt a küldetéstudatos szerepvállalást, amiből Maradona látszólag a mai napig nem volt képes kigyógyulni.

A Barcelona zsenijének nincsenek sztárallűrjei, botrányos megnyilvánulásai – sem a pályán, sem azon kívül. Összességében ugyanolyan szerénynek tűnik, mint amikor még a karrierje elején járt. Az argentin újságírók igen komoly bajban lesznek Messi visszavonulása után, hiszen rajta nem fognak tudni majd úgy csámcsogni, mint ahogy azt hetente teszik Maradonával.

Borítókép: AP Photo / Victor R. Caivano

Vissza a főoldalra.
Rocky már csak a levegőt püföli