Akkor kezdődött a norvég hegemónia, amikor a magyar hanyatlás

A norvég nők uralma Európa és a világ felett kézilabdában szinte pontosan akkor kezdődött, amikor a magyar női kézilabdázás hanyatlani kezdett. De előtte, egy gondolat erejéig még térjünk vissza a magyar fénykorhoz, egy sötétséget hozó, hatalmas meccshez. A 2003-as horvátországi világbajnokságon – amelyen válogattunk szinte hazai környezetben játszhatott, magyar drukkerek ezrei segítették a lelátóról – a második félidő elején másfél órás áramszünet szakította meg a magyar–norvég csatát a középdöntőben. Ellenfeleink a meccs végén döntetlenre mentették a meccset, körtánccal ünnepeltek, de már akkor is sejteni lehetett, az iksz kevés lesz nekik.

Végül mi jutottunk be az elődöntőbe, és jutottunk ki vele az olimpiára, míg ők a játékokról is lemaradtak. Máig utoljára.

Azóta is példaértékű, amit a sportágban elkezdtek, szinte mindig mindent jól csináltak. Abban a pillanatban, hogy lemaradtak az athéni olimpiáról, elkezdték építeni a csapatukat a következőre, a pekingire, így időt nyertek a riválisaikkal szemben. Nem rúgták ki az akkor már kilenc éve hivatalban lévő szövetségi kapitányt, Marit Breiviket, a folytonosságot szem előtt tartó újjáépítésnek pedig hosszú aranykor lett a következménye.

A 2004-es magyarországi Európa-bajnokság elődöntőjében váratlan és demoralizáló vereséget mértek a mieinkre (44-29), majd a fináléban Dániát is legyűrték. 2004-től mostanáig a kontinensbajnokságon nemhogy döntőt játszottak mindig, hanem ebben az időszakban hétből hatszor nyertek, csupán egyszer kellett ezüsttel beérniük. Közben győztek két olimpián, meg két világbajnokságon.

A folytonosság maradt az egyik legnagyobb erényük, 2008 után Marit Breivik kapitányt addigi másodedzőjére, az izlandi Thorir Hergeirssonra cserélték, a sikerek viszont csak nem akartak abbamaradni, az eredménysoron meg sem látszott a váltás. Mindig mindent jól csináltak, egy ideig.

Aztán a tavalyi világbajnokságon elkezdtek valamit nagyon rosszul csinálni. Arra mentek rá, hogy mindenkire megalázó vereséget mérjenek, két legjobbjukat, Stine Oftedalt és Nora Mörköt (természetesen mindkettő Győrben kapja a klubfizetését) agyonjátszatták a döntőig (a cserék még csak nézték őket, miközben játszani jöttek), ők ketten halomra lőtték az ellenfelek kapuját, csakhogy ezzel a döntőre kiégették őket. Franciaország megérdemelten lett világbajnok.

És könnyen lehet, hogy most Európa-bajnok is lesz otthon, miután a norvégok megint el… Mindjárt az elején. Némi önteltséggel a csoportmeccsekre fel sem készültek, sikerültek kikapniuk a németektől, akik úgy huszonöt éve nem tartoznak a világ legjobbjai közé. A norvégok, akik a sebesség mellett az elemzés nagymesterei, úgy gondolták, hogy nem kell elemezni az Ambros Martín vezette Romániát, elég csak a saját játékukat produkálni. Martín nem így gondolta a norvégokról, ezek után az Eb-címvédő északi csapat két vereséget vitt magával a középdöntőbe, és ott már hiába aratott három győzelmet, az újabb rossz stratégiáért megint nagy árat fizetett.

Nemhogy aranyat, érmet sem visz haza, ami 2000 óta nem fordult elő az Európa-bajnokságon. Akkor, Romániában Magyarország győzött.  

1994 óta rendeznek Eb-t, az eddigi tizenkét viadalon Norvégia hét, Dánia három, Magyarország és Montenegró egy-egy aranyérmet szerzett. Most Románia, Hollandia, Oroszország és Franciaország került az elődöntőbe, így vasárnap este Párizsban új Európa-bajnokot avatnak. 

A mieink a hetedik helyen végeztek, aminek az előző négy év alapján örülünk, hiszen világversenyen 2014 óta nem jutott a nyolc közé Magyarország. 

(Arday Attila)