Kutyának sem kellett a kézműves magyar termék külföldön, csúfos lebőgéssel ért véget a spanyolországi kalandtúra, el is bocsátották az egyik jelöltet
Olyan dolgokról fogok mesélni, amikről korábban soha. Elmondok egy történetet, ami komoly szerepet töltött be abban, amivé váltam– kezdi a francia fenomén. Anyai nagyapjának története Barcelonában kezdődött 1936-ban. Innen származott felmenője, aki lojalista volt, így Franco diktatúrája ellen harcolt a spanyol polgárháborúban. 1939-ben, a harc utolsó évében emiatt menekülnie kellett, mint sok más társa, a Pireneusokon át Franciaországba próbált szökni. 18 éves barátnőjével családot, hazát, mindent hátrahagyott. Cantona nagymamája első kérdésre igent mondott neki, vagyis vállalta, hogy követi a száműzetésbe. A Földközi-tenger francia partvidékén fekvő Argelès-sur-Mer-ben találtak menedéket – több mint 100 ezer társukkal egyetemben.
El tudják képzelni, hogy mi lett volna velük, ha a franciák visszafordítják őket? De nem fordították, könyörületesek voltak, mert az emberségnek mindig meg kell mutatkoznia azokkal szemben, akik szenvednek.
Ez a történet az emlékezetembe égett, átalakított, más ember lettem tőle– írja Cantona a folytatásról. Nagyszülei szenvedéséről, erőfeszítéseiről ugyanis rengeteg történetet hallott, de fotókat soha nem látott az életükről. Aztán 2007-ben a világhírű fotós, Robert Capa „Mexikói bőröndjét” megtalálták Mexikóvárosban. Benne mintegy 4500 darab, a spanyol polgáháborúban lőtt negatívval, melyet hatvan éve őrzött a poggyász. Hogy miként került Mexikóba, máig nem tudja senki.
Több ezer kép volt ott, a legtöbb olyan apró, hogy nagyító alatt kellett nézegetni őket. Ám volt néhány, melyet embernagyságúra kinagyítottak. Az egyiken megláttam a nagyapámat. Nem lehetésges, igaz? Pedig meg voltam győződve róla, hogy ő az. Soha nem láttam őt fiatalon, de biztos voltam benne, hogy ő az. Mivel nem tudtam bizonyítani, amikor a kiállítás Franciaországba érkezett, elvittem édesanyámat.„Igen, ez ő. Akkor készült a kép, amikor menekültek a hegyeken át – mondta anyám. – Hihetetlen, nem? Képzeljék el, ha a nagyapám nem éli túl, vagy nagyanyám nem követi. Akkor édesanyám sem születik meg.”
Ez úgy hangzik, mint a szokásos családi legendák a régi időkből. De ez valóban így történt: 1956 telén készült egy fotó a nagyszüleimről, és a pokrócba csavart apámról a barlangban.”Cantona nagyapja először egy ablaktalan fülkét alakított ki a barlangban, majd teraszt épített. Végül évek munkájával egy egész házat épített a mélyedés fölé, Cantona itt töltötte gyermekkorát. Csak azután focizhatott, ha segített felpakolni a homokzsákokat a telek felső részébe. Apja tovább cipelte a családi „örökséget”, nappal a házukon dolgozott, éjjel pedig egy pszichiátriai intézetben volt gondozó. Cantona nagyapjának testvérét is itt ápolták, aki öt évig volt hadifogságban a világháború alatt, utána azonban megbomlott az elméje a trauma hatására.
Marseille mindig is a szívem csücske lesz, de Szardínián is vettem telket, hogy összekapcsolódjam a családi múlttal. Ez a családom, ez a történetem, ez a szellemem. Sokan kérdeztek már, miért tudtam úgy futballozni, ahogy. Nos, itt a válasz. Igen, a futball értelmet ad az ember életének. De az élet is értelmet ad a futballnak. Soha nem beszéltem korábban ezekről a régi sztorikról, de ahogy most beszélek, olyan érzés, mintha angyalok beszélnének hozzám.Cantona bevallja, azért fedte fel a fenti történeteket, hogy rávilágítson a szegénységre, a háborúkra, a migrációra, melyek ma is jelen vannak a földön.
Valakinek van 200 eurója, hogy jegyet vegyen egy Premier League-meccsre, másnak arra sincs pénze, hogy egy focilabdát vegyen magának. A globális futball sok problémát figyelmen kívül hagy körülöttünk.A francia sztár ezért beállt a Common goal nevű mozgalom mögé, melynek célja, hogy a futball gerjesztette teljes bevétel egy százalékát a rászorulóknak juttassák. Azért, hogy ebből a pénzből ezek az emberek megvásárolhassák a szabadságukat. Neki is jutott szabadságból, nem is akárhol: a Manchester Unitedben.
Állandóan megkapom a kérdést, hogy milyen volt a Manchester Unitedben játszani. Hogy tudtam ilyen jól futballozni. Összetett, titkokat rejtő válaszban reménykednek, pedig a válasz rettentő egyszerű. Sir Alex Ferguson egy dolognak a mestere volt: hosszú órákon át edzettünk, készültünk a meccsre, de amikor fementünk a pályára, teljes szabadságot adott nekünk. Akkor, és oda mozogtunk a pályán, amikor és ahova akartunk. Én nem is tudok máshogy játszani. Mit ér a foci szabadság nélkül?(Azt azért csendben jegyezzük meg, Cantonát leszámítva a Manchester egy tökéletesen felépített gépezet volt a '90-es évek közepén, szilárd hadrenddel, alázatos, megbízható játékosokkal.)
Most már ismerik a történetemet. Egy bevándorlókkal, lázadókkal, katonákkal, munkásokkal teli családból jövök. Nem sok mindenem volt gyerekként, engem az apró, csodás pillanatok hajtottak előre. Amikor három pár zoknit egybecsavartunk, összekötöttük cipőfűzővel, s nekiláttunk játszani. Ezekért a pillanatokért kell nekünk is többet tennünk, s hogy ezt más is megélhesse.(Gaba)