Kinek a migránsai?

Pérez Carlos, Krivokapic Milorad, Diaz Ivo, Hernández Vladimir (ő 2004-ben elhunyt), Eklemovic Nikola, Renato Sulic, Uros Vilovszki. Micsoda nevekből jönne össze a mindenkori magyar kézilabda-migránsválogatott! Vagy legyenek csak szimplán bevándorlók ők. A mi bevándorlóink. Mert hogy a szerbek, kubaiak, horvátok bizonyosan úgy tekintenek rájuk, mint holmi ócska kivándoroltakra, akik ronda foltot hagytak hazájuk mezén, miután egy másik nemzeti csapat dresszére cserélték azt. Igaz? Mi magyarok viszont büszkeséggel gondolunk vissza azokra a pillanatokra, mikor üvöltve ugrottunk fel a székünkből egy-egy góljuk, védésük láttán az olimpián, világbajnokságon, Eb-n. Eszünkbe jutott akkor egyszer is, hogy lemigránsozzuk őket? Inkább dagadt a mellünk a büszkeségtől, milyen príma a magyar válogatott, melynek szekerét épp kubai, szerb, esetleg horvát gyökerű játékosok húzzák.

Most viszont bőszen, már-már acsarkodva szedjük ízekre a világbajnok francia futball csapat tagjainak nemzeti identitását. Az egyik ismert, magát konzervatívnak mondó magyar publicista csak migránsválogatottként ír róluk, s a horvátokat azzal vigasztalja, nem is az igazi Franciaországtól kaptak ki. Ahogy a neves politikus is úgy érvel, azért drukkolt a horvátoknak, hogy ne egy migránsokkal teli csapat nyerje a világbajnokságot. A Facebookon hozzászólások százait olvastam, melyek kiindulópontja ugyanúgy a bevándorlókártya lobogtatása, magyarul az idegengyűlölet volt. Egészen megdöbbentem rajtuk, kiábrándultságot éreztem azt olvasva, hogy végre Afrikának is van világbajnok csapata. Ezek az emberek vajon tényleg elfelejtik azokat a magyar sporthősöket, akik nagyszüleikig, sok esetben még a szüleikig sem tudják visszavezetni magyarságukat?

Az igazságnak, ahogy a tárgyalóteremben, ezúttal is több rétege van, érdemes mindet lehámozni, mielőtt bárki a valóságtól elrugaszkodott érvekkel vagdalkozna. Nem árt például tudni, hogy amíg a franciáknak két olyan játékosuk van, aki külföldön látta meg a napvilágot (Samuel Umtiti Kamerunban, Steven Mandanda Kongóban), addig a horvátoknak négy (Vedran Corluka és Dejan Lovren Bosznia-Hercegovinában, Ivan Rakitic Svájcban, Mateo Kovacic Ausztriában). Na, de számít ez bármit? Előbbi kettő a Marseillaise-t, utóbbiak a Lijepa naša domovinót harsogták buzgón a világbajnokságon, nemzeti zászlajukba burkolóztak, és vadul csókolták a címert a felsőjükön egy-egy győzelem után. Tehetnek a világbajnok francia játékosok arról, hogy szüleik a háború vagy a szegénység elől menekülve új hazát választottak számukra? Ami fontos, hogy ők milyen nemzeti öntudattal bírnak, franciául tanítják-e majd gyermekeiket, ők maguk tiszteletben tartják-e a francia szokásokat, nyelvet, kultúrát. Ez számít, s nem a vallásuk vagy a bőrük színe.

S, ha már a bőrszínnél tartunk: a fent említett horvát „bevándorlókat” miért nem üti-vágja a kommentelő? Mi a helyzet Antoine Griezmannal, akinek az édesapja német származású, az édesanyja pedig portugál? Vagy Lucas Hernándezzel, akinek az apja spanyol gyökerű? Őket a bőrszínük megvédi az idegengyűlölettől, vagy ők is megérdemlik az ütleget? Paul Pogbánál gond, hogy muszlim vallású, de Franck Ribérynél nem? Lehet, hogy nem is szimplán az etnikai kevertséggel van itt gond, hanem azzal, hogy ébenfeketék a legújabb francia hősök? Elgondolkodtató kérdések, melyeket érdemes feltenni, mielőtt az afrikai vb-címmel viccelődünk. 

Olyan véleményt is olvastam a napokban, hogy a francia „vegyes” válogatott sikere a multikulturalizmus dicsőségének bizonyítéka. Egy frászt. Ezt a francia csapatot nem a multikulti öntudat fűtötte fel a vb-dobogó legfelső fokára, hanem a szorgalom, az alázat és a tehetség. No meg egy húszfős stáb Didier Deschamppal az élen – nem beszélve arról a munkáról, amit a klubjaik tettek hozzá mindehhez. Ahogy a török, lengyel, ghánai gyökerű futballistákkal megszórt német válogatott sem azért nyert vb-t négy éve, mert a soknemzetiségűséget éltető jelszavakkal tapétázták ki az öltözőjüket. Ugyanígy a belgák sem azért lettek bronzérmesek Oroszországban, mert mérkőzés közben angolul szólnak egymáshoz a labdarúgók a pályán. Az persze sehol nem volt hátrány, hogy a merítés nagyobb volt, mivel sokféle kultúra leszármazottai verődtek egységbe. 

Szégyent éreztem, amikor a nigériai származású Mészáros Dömötör valamikori Európa-klasszis röplabdázónkat leniggerezte a játékvezető egy alacsonyabb osztályú magyar futball meccsen négy évvel ezelőtt. Vajon ha kézilabdázóként, netán labdarúgóként áldotta volna meg a sors hasonló tehetséggel, és a spori a tévéből felismerte volna, kézfogást vagy aláírást kér pofon helyett? Mi a teendő a világ legjobb (magyar) kézilabdázójának választott Radulovics Bojanával? Hogyan tekintsünk az édesapjuk révén kínai származású Shaolin-fivérekre, akik nélkül jó eséllyel a büdös életben nem lenne Magyarországnak téli olimpiai aranyérme? Félhangosan, esetleg suttogva kimondhatja-e valaki a magyar Aranycsapat tagjainak eredeti nevét: Purczeld, Lindenmayer, Bednarik, Dvoracsek? Rájuk lehetünk-e annyira büszkék, mint a franciák most Kylian Mbappéra vagy N'Golo Kantéra? Csakis méltósággal, egészséges nacionalizmussal gondolhatunk rájuk, hisz magyarul gondolkodva, beszélve, köztünk élve értek el olyan sportsikereket, melyek révén közös témánk van külföldi nyaralás közben a helyiekkel – miközben büszkeség önti el a szívünket. Tartsuk tiszteletben, ha ezt az érzést más is szeretné megélni!

(Gabay Balázs)