Elfeledett magyar falura bukkantak a tenger partján, drámai történetükről vallottak a lakók

A magyarság történelme a leggazdagabbak közé tartozik a világon. Lapjait reménnyel, vérrel, könnyekkel és örömmel írt sorok díszítik, híven regélve arról a küzdelemről, melyet az évszázadok során vívtunk. Gyönyörű országot építettünk, de sajnos a történelem viharaiban sok vesztesség érte népünket, amit mindig igyekeztünk megtépázva, de büszkén viselni. A világ számos pontján találkozhatunk külföldre szakadt honfitársainkkal, de a legkeletibb magyar falu drámai története mégis szívbemarkoló.

A 20. század minden kétséget kizáróan az egyik legszomorúbb időszak hazánk hosszú történelmében. Országunk területének és lakosságának jelentős részét elveszítettük és ezt a fájó sebet azóta sem sikerült teljesen feldolgoznunk. Belegondolni is nehéz azoknak a helyzetébe, akik a saját bőrükön tapasztalták meg ezt a szomorú változást és egyik napról a másikra egy másik ország állampolgáraivá váltak.

A romániai csángó magyarság, akikről az Erdélyi Napló hosszú cikkben ír, fellegvára a Lujzikalagor nevű település. A két világháború (amit a helyiek nagy verekedésnek neveznek) sajnos komoly hatással volt rájuk is. Már az elsőt követően, az 1920-as években hatalmas szegénység és éhezés várta otthon a frontról hazatérőket, ezért nem volt más választásuk, nehéz szívvel, de tömegesen felpakolták javaikat és állataikkal együtt megindultak a jobb élet reményében.

Sokan voltak, akik Magyarország felé indultak, de egy jelentős csoport keletnek vette az irányt, Konstanca, a legnagyobb román kikötőváros felé. Az ő sorsukról később valamiért mindenki megfeledkezett és csak kevesek emlékezetében maradt helye a nagy víz felé indulóknak.

Ez a festői elhelyezkedésű, negyedmillió lakosú tengerparti nagyváros valóságos üdülőparadicsom homokos stranddal és kaszinóval, illetve a romániai hajózás és tengeri kereskedelem fellegvára. Gyönyörű hely a nyaralni vágyóknak, de a száműzetés szomorú valósága az otthonukat elhagyni kényszerülőknek. Azok a csángók, akik ebbe az irányba indultak, Konstanca közelében kaptak földeket és alapították meg új falujukat, melyet manapság Oituz néven találhatunk meg a térképen.

1000 kilométerre élnek Budapesttől, mindenki által elfeledve, de magyarságukat féltett kincsként ápolják még napjainkban is. A település temetője szomorú mementója a magyarság ottani sorsának, elrománosított neveket láthatunk mindenfelé a környék egyetlen katolikus templomában pedig csak románul misézhetnek a papok.

A legkeletibb magyar településen körülbelül 500 ember él, akiknek 90 százaléka vallja magyarnak magát. Írni és olvasni már nem tudnak anyanyelvünkön, de nyelvükben és kultúrájukban rendíthetetlenül őrzik magyarságukat. Amikor Vujity Tvrtko 2014-ben odalátogatott és interjút készített velük, mindenki szép anyanyelvünkön fogadta a meghatódott riportert.  

Hatalmas a szegénység, ezért a fiatalok szinte mind elhagyták már a falut és nyugat, illetve dél Európába költöztek a jobb élet reményében. Csak az idősebbek maradtak otthon és bár egyikük sem járt soha Magyarországon, a magyarságtudat lángja olthatatlan tűzzel ég szívükben, lelkükben. A tengermelléki magyarok sorstragédiája megindító történet, nagyon szomorú, de mégis példamutató. Segítségével mi is erőt meríthetünk, hogy soha ne adjuk fel és mindig derűsen tekintsünk a jövőbe, bármilyen nehézségekben is van éppen részünk.

Érdemes megnézni az alábbi videót, amiben Vujity Tvrtko mutatja be az ottaniak életét.