Őrület vagy prófécia? Ez a film választ ad a legnagyobb félelmünkre

 "Azt hiszitek őrült vagyok? Ezt mondta nektek? Hát figyeljetek! Jön egy vihar, olyan, amilyet még nem láttatok! És egyikőtök sem készült fel rá. Szerinted megőrültem? Hé! Hozzád beszélek, Russel! Lewis! Szerinted gazember vagyok? Ti csak aludjatok jól... Mert, ha ez valóra válik, többet nem fogtok."

A 2011-es Take Shelter, Jeff Nichols második nagyjátékfilmje, amely a kortárs amerikai függetlenfilmes szcéna egyik legfontosabb darabjává vált az évek során.

A film középpontjában Curtis LaForche (Michael Shannon) áll, egy munkásosztálybeli férfi, aki Ohio kisvárosi világában él feleségével, Samanthával (Jessica Chastain) és hallássérült kislányukkal, Hannah-val (Tova Stewart). Curtis fokozatosan nyugtalanító látomásokat kezd átélni: egy hatalmas, természetfeletti vihart, olajszínű esővel, támadó idegenekkel és kutyákkal. Hamar megszállottjává válik a hátsó kertben épülő bunkerének, miközben egyre inkább elidegenedik a családjától, barátaitól és munkatársaitól. A film dramaturgiáját végig feszültség hatja át: vajon Curtis valóban prófétai víziókat él át, és a közelgő apokalipszist látja előre, vagy valamiféle mentális betegség uralkodik el rajta?

A paranoia és a mentális betegség kérdése a film egyik legerősebb szálává teszi a pszichológiai dimenziót.

Curtis tisztában van vele, hogy anyja fiatalon pszichiátriai intézetbe került, ezért retteg attól, hogy ő is ugyanarra a sorsra jut. Az álmai, látomásai azonban annyira valóságosak és intenzívek, hogy ő sem tudja megkülönböztetni azokat a realitástól. Ez a kettősség, a belső pszichés összeomlás vagy valódi, kozmikus előérzet, az egész film motorja, ami egyben a család, a szeretet és a bizalom próbája is. Curtis megszállottsága veszélybe sodorja a házasságát és lányával való kapcsolatát. Samantha sokáig türelmes, de ahogy férje kockáztatja anyagi biztonságukat és társadalmi helyzetüket, fokozódik a feszültség. A történet végül nem a viharról vagy a betegségről szól elsősorban, hanem arról, hogy meddig képes egy házasság elbírni a bizalomvesztést, és mennyi erő rejlik a kölcsönös szeretetben.

A cselekménye élesen reflektál az amerikai társadalmi és gazdasági háttérre is. A 2008-as gazdasági világválság utáni időszakban készült az alkotás, ezért erősen tükrözi a korszak félelmeit: a munkanélküliséget, a biztosítás hiányát, az egészségügyi kiadásokat és a „kisember” szorongásait egy kilátástalan jelenben. Curtis félelmei így a kollektív pánik lenyomatává és társadalmi allegóriává is válik egyben: nem lehet tudni, mikor jön a „vihar”, amiben bárki bármikor elveszíthet mindent. Egy ilyen rendszerben az egészségügyi és szociális ellátás hiánya végzetessé is válhat. Curtis próbál segítséget kérni, pszichiáterhez menni, de az amerikai rendszer rideg és korlátozott. Samantha gyakran hangoztatja, mennyire fontos, hogy Hannah műtétjére összegyűjtsék a pénzt, ami megmutatja az amerikai egészségügyi rendszer kíméletlenségét: a gyógyulás anyagi kérdés, emiatt a bunker az állami védelem hiányának következménye is. A társadalom nem véd meg, magadnak kell ásnod a menedéket. További réteget adott a történetnek az író azzal a húzásával, hogy az apokalipszist vallási-misztikus fényben tüntette fel, ezáltal a film biblikus hangulattal is bír. Az özönvíz, a pusztító vihar és a közösség hitetlensége mind-mind Ószövetségi utalásokat hordoznak magukban.

Curtis akár modern Noéként is értelmezhető, aki egyedüliként hallja a „jeleket”.

A film ugyanakkor szándékosan nyitva hagyja a kérdést, hogy valóban isteni próféciáról van szó, vagy csupán egy férfi pszichéjének tragédiájáról. De valójában milyen szimbólumok és motívumok bukkannak fel a kerek százhúsz perces játékidő során és mit szeretnének sugallni a számunkra? Az eső az egész film legfontosabb motívuma. Nem „tiszta vízként” hullik alá, hanem sűrű, olajos, sárgás-barnás léként, amely természetellenes mivoltával megteremti a hátborzongató hangulat alapjait. Pszichológiai értelemben az eső Curtis tudatának szennyeződése. A világképébe folyamatosan beivódik egy ismeretlen és romboló erő. A csapadék az ő belső félelmeinek materializálódása, míg társadalmilag a környezet romlásának (környezetszennyezés, ipari károk) és az ökológiai válságnak jelképe. Az amerikai „átlagosak” szorongása a fenntarthatatlan életmód következményei miatt testesül meg benne. A vihar, mint természeti katasztrófa, utalhat a klímaváltozásra, amelyet a 2010-es évek elején egyre inkább kezdtek kollektív félelemként érzékelni az emberek. Curtis látomásai előrevetítik a 21. század egyik legnagyobb szorongásforrását: a természet lázadása az ember ellen. A kutya örökérvényű eleme az emberközpontú történeteknek. Gyakran barátként, családtagként hivatkozunk rájuk, afféle „társ pótlékként”, pedig ugyanúgy rendelkezik azokkal a negatív tulajdonságokkal, amikkel a gazdája is. Curtis kutyája hirtelen fordul ellene álmában, megsebesítve őt. A harapás okozta fájdalom az ébren töltött óráiban is kínozza, gyanakvást, sőt, paranoiát szülve a házikedvencével szemben.

Az-az egyik legerősebb jele annak, hogy semmi sem állandó, ha a legközelebbi, legbizalmasabb társ válik fenyegetéssé. Az efféle „árulás” a biztonság elvesztését fejezi ki. Ami eddig menedéket és otthonosságot jelentett, az most a félelem forrásává válik. Egy ismerős világ (szomszédság, közösség) válik ellenségessé. Az „amerikai álom” (családi ház, kert, kutya) egy pillanat alatt rémálommá torzulhat. Az égen kavargó, szinte apokaliptikus mintában repülő madarak a káosz előhírnökeinek szerepét töltik be. A történelmünk során rengeteg kultúrában váltak ezek a repülő állatok, nem csak a szabadság jelképeivé, hanem Isten hírnökeivé, az előjelek megtestesítőivé is. Pszichológiai szempontból a kontrollvesztést szimbolizálják: a természet és a tudatalatti erők összehangolatlan, kiszámíthatatlan kavargását.

A bunker Curtis megszállottságának csúcspontja és a film dramaturgijai középpontja.

Ami egykoron a kert megtűrt tartozéka volt, rövid idő alatt a psziché zárt terévé válik, ahol megpróbál biztonságot teremteni a fenyegető külső világ ellen. De a falak valójában nem a vihart kint, hanem saját félelmeit tartják bent. Ezen felül nem is lehetne „amerikaibb” jelenség. A túlélésre való berendezkedés a 21. századi Amerika individualizmusának kritikája. Ahelyett, hogy közösségi megoldást keresne, Curtis egyedül ás menedéket. Az elzárkózás, az izoláció és a fegyverkezés tipikus reakció a válságokra. Emiatt a megszállottság miatt azonban a közösség, aminek egykoron elengedhetetlen tagja volt, egyre inkább elfordul tőle és a barátok, szomszédok gyanakvással és lenézéssel kezelik. Ez a „másként látó” ember megbélyegzését jelzi, aki kilóg a normából. Nichols ezen keresztül kritikusan mutatja be a kisvárosi Amerika intoleranciáját. Michael Shannon egyértelműen a film lelke. A tekintete, a lassan feszülő arckifejezése és törékeny emberi esendősége egyszerre kelt félelmet és szánalmat. A színész művészi pontossággal balanszírozik a kontrollt vesztő őrület és a mélyen emberi aggodalom között. Vele szemben Jessica Chastain karaktere a film hevesen dobogó szíve. Ő a stabilitás, a szeretet és az emberi tisztaság megtestesítője, aki még a legnehezebb pillanatokban is igyekszik hinni férjében. A képi világa letisztult, a „kisvárosi milliő” tökéletes megjelenítése. Adam Stone, a film operatőrje, lassú tempójú, melankolikus beállításokat alkalmazott, amik az állóképek ellenére sem válnak vontatottá vagy unalmassá.

A természetábrázolás (felhők, szél, madarak) egyszerre gyönyörű és fenyegető, míg a Jeff Nicholsra jellemző minimalista zenei kíséret és a hanghatások (mennydörgés, szél, hirtelen csend) szinte horrorfilmes atmoszférát teremtenek úgy, hogy nem válik az összkép horrorrá. A személyes hatását évek óta érzem magamon. Kerek öt évvel ezelőtt láttam először, de azóta is elő-előveszem, ha úgy érzem, hogy szükségem van egy lélektani utazásra a minket körülvevő világ mélyebb rétegeiben, mert a ’Take Shelter’ nem klasszikus katasztrófafilm, se nem egy átlagos dráma. A vihar látványos, de a feszültség valójában a szereplők között bontakozik ki. Első alkalommal végig a filmnézős fotelem karfáját szorítottam: vajon Curtisnek igaza van, vagy tényleg összeomlik az elméje? Az álomjelenetek kísértetiesen hatottak, különösen a kutyás és a „ragacsos esős” epizód, ezekben Nichols olyan zsigeri félelmet keltett, amit kevés horror képes elérni és még kevesebb nem-horror.

A film fináléja egyszerre katartikus és nyugtalanító.

Ez a pillanat újra értelmez mindent, amit addig láttunk. Lehet, hogy Curtis végig igazat érzett? Vagy a végső jelenet is csak egy újabb vízió? A nyitottság miatt a néző kénytelen továbbgondolni a történetet, így a film még napokkal a megtekintése után is ott motoszkál az ember elméjében. A szimbólumai egyáltalán nem öncélúak, hanem mélyen összefonódnak a társadalmi és politikai valósággal. Curtis álmai egyszerre személyes pszichés küzdelmek és a kollektív félelmek tükrei, ezáltal a gazdasági összeomlás, a klímaváltozás és a közösség széthullásától való rettegés mind benne sűrűsödik. Az alkotás nemcsak egy férfi története, aki küzd a saját elméjével, hanem kortárs amerikai apokalipszis-mítosz is. Arról szól, hogyan veszítjük el a kapaszkodóinkat egy olyan világban, amelyet már nem tudunk kontrollálni.

A film előzetese itt megtekinthető: 

Forrás: Relic Hunter