Egyiptomi eposz vagy bibliai baklövés? A legmegosztóbb film, amit valaha láttál

Van az a film, amit már azelőtt ismerni vélsz, mielőtt elindítanád. Az Exodus: Istenek és királyok pontosan ilyen: bibliai eposz, hollywoodi büdzsé, sztárszereposztás. És persze a világhírű Ridley Scott a rendezői székben – ami vagy remekművet jelent, vagy egy olyan túltolt vizuális menetelést, amitől még a Vörös-tenger is kiszáradna.

Ha csak a látványt nézzük, itt nincs miért panaszkodni: Egyiptom grandiózus, a csaták monumentálisak, a tíz csapás szinte megfoghatóan zizeg a képernyőn. De a kérdés az, hogy mindez elég-e, ha közben elfelejtünk érezni bármit?

Tíz csapás, nulla katarzis?

A film legerősebb pillanatai kétségtelenül a bibliai csapások. A békák, legyek, sötétség és vérfolyamok Ridley Scott keze alatt valósággal életre kelnek – de valahogy mégsem szúrnak mellbe. Talán, mert a jelenetek inkább díszletek, mint érzelmi csúcspontok. A csodák látványosak, csak épp a lelket nem mozdítják meg. Egy online kommentelő a következőt írta: „úgy néztem végig, mint egy National Geographic különkiadást… drámamentesen.”

És akkor jön a jelenet, amit mindenki várt: a Vörös-tenger kettéválása. Hosszú építkezés, feszültség… majd jön a nagy pillanat – csak nem nagy. Inkább olyan, mint amikor valaki lassan kihúzza a dugót a kádból. Persze, lehet erre azt mondani, hogy „realista megközelítés”, de néha a mítosz többet érdemel, nem kevesebbet.

Szandálban is lehet mellélőni

A szereplők? Hát… Christian Bale Mózesként hozza a maga csendes, szemöldökráncolós drámaiságát – csak épp nem tűnik úgy, hogy valóban jelen lenne. Egyesek szerint inkább tűnik egy reptéren rekedt angol turistának, mint a zsidó nép vezérének.

Joel Edgerton Ramszesze szintén nagyobbat szólhatott volna, ha kap némi karakterépítést a jelmezei mellé. És hát, van valami zavarba ejtő abban, hogy egy bibliai történetben ennyire kevés közel-keleti arcot látunk – de ezt már mindenki maga döntse el.

Isten gyerekként jelentkezik

Az isteni jelenlét? Egy gyermek. Egy nyugati, enyhén duzzogó hangú gyerek képviseli Istent. Ez vagy bátor koncepció… vagy valami, amit senki nem gondolt át eléggé. A nézők nagy része inkább az utóbbit sejti. A beszélgetések pedig – amelyek lehettek volna mélyek, megrázóak, hitbéli dilemmákkal teliek – gyakran olyan hatást keltenek, mint egy közepesen sikerült iskolai színdarab.

Ez most akkor jó volt vagy rossz?

Na, ez az a film, amit nem lehet egyszerűen bekategorizálni. Vagy az első húsz perc után kikapcsolod, vagy a stáblistáig kapaszkodsz – miközben a végén sem tudod biztosan, hogy örültél-e, hogy végignézted. Tény, hogy a látvány szédítő, a rendezés feszes, és a kosztümök parádésak. De közben minden más annyira hullámzó minőségű, hogy az élmény végül nem épül, hanem lebomlik benned.

Verdikt: epikus csapda

Az Exodus: Istenek és királyok az a típusú film, amit vagy lelkesen ajánlasz a barátaidnak, vagy csak Christian Bale miatt nézed meg,  vagy a nevét sem ejted ki többet. Olyan, mint egy sivatagi karaván: hatalmas porfelhőt kavar, csillog és dübörög – de végül lehet, hogy semmit nem hagy maga után.

És éppen ettől érdekes. Mert legalább nem hagy közömbösen.

A Disney+ on elérhető film előzetesét az alábbi videóban tudod megnézni: