Az Oscar-díjas film után másképp nézel a világra – elsöprő sikert aratott

Van történet, ami megráz. Készítettek már olyat, ami tanít. És van olyan is, amely egy egész korszak lelkét tárja elénk – szilánkokra törve, majd újra összerakva. Az Oppenheimer című film pontosan ezt teszi.

Christopher Nolan filmje nem egy szokványos életrajzi alkotásnak nevezhető – inkább egy rétegesen felépített belső térképnek minősíthető, amely egyszerre vezet végig egy ember személyes dilemmáin és egy korszak történelmi fordulópontjain. A nézőt olyan világba húzza be, ahol a tudomány hűvös tényei és a morális felelősség feszültsége folyamatosan egymásnak ütközik.

A film középpontjában J. Robert Oppenheimer áll, a férfi, aki kulcsszerepet játszott az atombomba megalkotásában. Ő volt az, aki a Manhattan-terv élén egyszerre a pusztító nukleáris anyagot, de a világ sorsát is formálta. 

A film hihetetlen mélyre ás – nemcsak a történések kronológiájában, hanem a főhős lelkében is. Oppenheimer vívódása, döntéseinek terhe, morális dilemmái olyan pszichológiailag megterhelő mélységekbe viszik a nézőt, amely ritka kincsnek számít a modern filmgyártásban.

Tényekből szőtt mozi – a valóság képkockái

Az epikus dráma minden pillanata valós eseményeken alapul. Ez nem fikció – ez történelem. Nolan műgonddal nyúlt az archívumokhoz, és rekonstruálta a II. világháború nyomasztó, mégis emberi hátterét.

Külön érdekesség, hogy a fekete-fehér jelenetekhez a stúdió a Kodak archív készletéből hozatott 70mm-es Double-X filmtekercset, melyet eredetileg haditudósítók használtak a háborús években. Így technikailag is korhű élményben lehet részünk.

És hogy mit látunk? A pillanatot, amikor a tudomány átlépett egy határt. Az atomenergia, mint lehetőség és fegyver egyszerre tört be a világba. A kolosszális robbanásból felszálló gombafelhő mindent elsöprő anyagot sodort magával, ugyanakkor morális kérdéseket is a levegőbe emelt – és ezek azóta is ott lebegnek, mint spekulációt izgató mondatok felettünk.

Einstein árnya a háttérben

Nem mehetünk el Albert Einstein neve mellett sem. A film rendkívül érzékenyen mutatja be az intellektuális tudós szerepét is: a megfontolt elmét, aki figyelmeztetett a veszélyre, de végül ő is részese lett az események láncolatának.

Hihetetlen összefüggések fedezhetők fel a filmbeli jelenetek között, bár a sikerfilm nem központi témaként tárgyalja, inkább napokig elgondolkodtatja a nézőt.

Oppenheimer és Einstein találkozása a film egyik legemlékezetesebb jelenetében történik meg. Bár a párbeszédük rövidnek tekinthető, mégis érezhető a sorok között, hogy egy korszak lelkiismeretét sűrítik bele néhány lebilincselő, hangsúlyos mondat közé.

Két különböző gondolkodásmód, két tudományos nagyság néz szembe egymással – miközben ugyanaz a súly nehezedik rájuk: vajon mi történik akkor, ha a tudományos áttörésből fegyver lesz, és a tudás olyanok kezébe kerül, akik nem építeni, hanem pusztítani akarnak? Ez a kérdés ott lüktet a jelenet sorai között – kimondatlanul is.

A tudomány két arca: a kvantumfizikai ismeretekből kinyert energia építhetne is, de a háború nem válogat

Bár a film fókuszában az atombomba megalkotásának folyamata és Oppenheimer belső vívódása áll, a háttérben ott vibrál egy másik, súlyos kérdés is: vajon mi lett volna, ha ezt a korszakalkotó tudást – a kvantumfizikából nyert anyagot – békés, jó célok reményében használják fel?

A tudomány, amely képes volt a világ első atomfegyverét életre hívni, ugyanígy szolgálhatta volna az emberiség előrehaladását is: tiszta energiaforrásként, orvosi áttörések alapjaként, vagy akár a modern technológia fejlődésének motorjaként.

A film nem fejti ki ezt a lehetőséget, de éppen az elhallgatásával emeli ki: a döntés, hogy a tudást pusztításra vagy építésre használjuk, nem a tudósok elméiben, hanem a történelem irányát kijelölő kezekben születik meg. És ez egy rendkívül erős felismerés.

Díjak, elismerések, kritikák - Az Oppenheimer berobbant és mindent elsöprő sikerrel tarolt

Az Oppenheimer azonnal letarolta a kritikusokat és a közönséget. Az IMDb-n jelenleg 8,4-es értékelésnél tart, a Metacritic szerint 88 pontos remekműnek számít, míg a Rotten Tomatoes kritikusi értékelése 93%-on áll, a nézői pedig 91%-on. És igen – a megérdemelt Oscar díj nem maradhatott el.

„And the Oscar goes to...” – ez a mondat hangzott el, amikor Cillian Murphy megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Mellette Robert Downey Jr. és Emily Blunt is kiemelkedő alakítást nyújtanak, Rami Malek pedig alig néhány jelenettel is mély nyomot hagyott a nézőkben.

A sikerfilm, amelyre 873 ezer néző válaszolt, csak az IMDb-n – így hatott a film

Az Oppenheimer katartikus élményt ígér, ami nem fog hagyni nyugodni, és nem enged szabadulni. Egyesek szerint mestermunka született, mások szerint generációs moziélmény keretein belül tanulhatunk a történelem egyik legfontosabb eseményéből – de egy valamiben mindenki egyetért: ez az alkotás rendkívül szilárd nyomot hagyott.

Nézők ezrei írják ki magukból a döbbenetet, a csodálatot, a megrendülést. 873 ezer néző, csak az IMDb portál szerint. Ez is sokat elárul a film sikeréről.

Íme néhány vélemény, amelyek kellően reprezentálják, milyen hatást váltott ki a tudatot formáló alkotás:

„Még mindig próbálom összeszedni a gondolataimat a film után. Cillian Murphy akár már most kezdhet helyet csinálni az Oscar-díjnak a polcán – ennyire erős az alakítása.”

Egy másik néző véleménye alapján

„Ez a film egyenesen mestermunka: lenyűgözően fonja össze a különböző idősíkokat és történetszálakat, hihetetlen részletességgel és mélységgel tárja fel egy olyan ember belső világát, akinek a tettei örökre megváltoztatták a világ menetét.”

És volt, aki a következőek szerint dicsérte az alkotást:

„Szerencsésnek érzem magam, hogy megélhetem Christopher Nolan munkásságát, ami évről évre csak jobb lesz. Az Oppenheimer minden bizonnyal a filmtörténelem egyik legnagyobb alkotásának számít.”

További érdekességek – apró részletek, amik sokat számítanak

A film tele van aprólékosan, precízen kidolgozott részletekkel: például a sárga STOP táblák, amik elsőre hibának tűnhetnek, pedig történelmileg pontosak – az Egyesült Államokban 1954-ig valóban sárga színt használtak.

Egy másik trivia szerint, a filmben látható egyetemi jelenetek díszleteit valódi archív felvételek alapján építették újra – hogy a néző ne csupán lássa, de érezze is a kort, amelyben a tudomány és a félelem egymásba kapaszkodva formálták a történelmet

A lényeg nem az, hogy el tudod-e olvasni a zenét. Hanem az, hogy hallod-e. Hallod a zenét?

Az egyik jelentőségteljes jelenetben, amikor Lewis Strauss J. Robert Oppenheimernek tesz fel egy kérdést a film végén –  talán a film egyik legsűrűbb metaforájának mondható:

„A lényeg nem az, hogy el tudod-e olvasni a zenét. Hanem az, hogy hallod-e. Hallod a zenét, Robert?”

Oppenheimer tudta, hogyan kell „olvasni a zenét” – a számításokat, a fizikai törvényeket, a projekt tervrajzait. De a valódi kérdés itt az volt: valóban hallja-e a zenét? Érzi-e annak súlyát, amit elindított? Ez a mondat talán a legköltőibb módon fogalmazza meg a film egyik legfontosabb kérdését: meddig terjed a tudós felelőssége?

Mélyebb értelmezés szerint rávilágít arra a dilemmára, hogy az elméleti tudás önmagában kevés, ha hiányzik belőle az emberi dimenzió – az erkölcsi hallás, az intuíció, a megértés.

Egy másodperc töredéke alatt világokat teremteni vagy porrá zúzni – a tudás terhe nagyon magas lécen rezeg

Az Oppenheimer tehát sokkal többet nyújt, mint egy átlagosnak mondható történelmi film. Ez egy tükör – amit a múlt tart elénk. És amikor visszanézünk rá, megértjük: a valódi kérdés itt nem feltétlen abból adódik, hogy mit tett Oppenheimer. A valódi kérdés ma már sokkal inkább arra irányul, miként élünk azzal az örökséggel, amelyet tőle kaptunk – a tudással, amely töredmásodperc alatt világokat teremthet vagy zúzhat porrá, és a felelősséggel, amely minden döntés mögött ott lüktet, akár egy néma erkölcsi iránytű a történelem tenyerében.

Mondani sem kell, hogy kötelező darabbal van dolgunk

Ha egy olyan filmre vágysz, ami megráz, elgondolkodtat és nyomot hagy benned, akkor az Oppenheimer valódi élmény lesz számodra. Ez nem az a mozi, amit a popcornos doboz alján felejtesz.

Ez az a fajta alkotás, amely kérdésekkel ostromoz, és nem ad könnyű, kisujjból jövő válaszokat – mert nem is ez a célja. Úgy vezet végig egy korszak sorsfordító másodpercein, hogy közben a saját felelősségeddel is szembesít. Mire a stáblista legördül, már nem ugyanazzal a szemmel nézed a világot. És talán önmagadat sem.

Az alábbi videóban megtekinthető a film lehengerlő előzetese, amelyet egy tökéletesre komponált, epikus zenei dallam kísér: