Viccnek is rossz a Joker 2, ez a poén most nagyon félrement

Senki sem gondolta volna, hogy a 2019-ben bemutatott Joker ennyire sikeres lesz. Hiszen nem sok jót feltételez az ember egy olyan Batman-univerzumban játszódó képregényfilmről, amiben nem is szerepel a gothami igazságosztó, ráadásul egy olyan rendező készítette, aki korábban olyan filmeket dirigált, mint a Balek-suli, a Terhes társaság, vagy a Másnaposok-trilógia. Ehhez képest a Joker nemcsak hogy kellemes meglepetés volt, de egyenesen kirázott a hideg és libabőrös lettem, mikor először láttam - annyira a hatása alá kerültem, és annyira magával ragadott a hangulata.

Ugyan nézői szempontból megosztó lett a Joker, de azt nem lehet elvenni tőle, hogy ez lett 2019-ig az egyetlen R-besorolású film, ami elérte az 1 milliárd dolláros bevételt, ráadásul 11 Oscarra jelölték, amiből kettőt díjra is váltott - Joaquin Phoenix a címszerepben nyújtott alakításáért vehette át az aranyszobrot, míg Hildur Guðnadóttir a zenéért kapta meg.

Todd Phillips rendező mindig is egy önálló darabnak szánta a Jokert, ezért egy kerek, lezárt sztorit írt neki, ami úgy volt tökéletes, ahogy volt. Egészen addig eszébe nem jutott komolyan elgondokodni a folytatáson, amíg Joaquin Phoenix elő nem állt az ötletével, hogy egy zenés-táncos filmmel szőjjék tovább Arthur Fleck történetét. Végül az Oscar-díjas színésznek sikerült meggyőznie a rendezőt, és a Warner is zöldutat adott a projektnek - miért is ne tették volna, hiszen az első része rekordbevételt ért el -, de a rajongók már a kezdetektől fogva kétkedve álltak a folytatáshoz, és nem fogom szépíteni a dolgot, beigazolódott a félelmük.

Számomra eddig sem volt kérdés, hogy a Joker: Kétszemélyes téboly egy felesleges folytatás, de azt nem gondoltam volna, hogy végül egy olyan filmet fogok látni, amin egyértelműen látszik, hogy igazából senki sem akarta ezt megcsinálni Joaquin Phoenix-en kívül. Az az igazság, hogy a színész annyira beleszerelmesedett ebbe a szerepbe, hogy emiatt képes volt megfeledkezni a rigolyájáról, miszerint nem szereti a folytatásokat. Ő mindenáron valami extravagánsat, valami ijesztőt akart csinálni - abban az értelemben, hogy valami ijesztően szokatlant -, így bedobta az ötletet, hogy ne is filmként valósítsák meg a Joker 2-t, hanem Broadway-darabként, egy musicalként.

De ugyan mennyire tekinthető musicalnek a Joker 2?

Az igazság az, hogy semmiképp sem, ugyanis a musicaleket nem hiába nevezik a modern kor operáinak, hiszen az igazi musicalekben minimális, elhanyagolható a prózai rész, mivel mindent énekelve mondanak el a szereplők. A legegyszerűbben úgy lehet ezt elmagyarázni, hogy minden musical zenés darab, de nem minden zenés darab musical. A Joker 2. pedig valójában egy zenés darab, hiszen Joaquin Phoenix és Lady Gaga számos jelenetben dalra fakad és táncra perdül. Azon gondolom senki sem fog meglepődni, hogy a Lee Quinzelt alakító Gaga énekhangjába nem lehet belekötni, viszont Phoenix tudása már elég sok kívánnivalót hagy maga után; tulajdonképpen a színész hasonló teljesítményt nyújt e tekintetben, mint Pierce Brosnan a Mamma mia-filmekben, a különbség csupán annyi, hogy Phoenix nem ripacskodja szét a dalait.

Viszont itt ragadom meg az alkalmat, hogy kicsit méltassam a betétdalokat, amik valójában jól ismert slágerek, csak áthangszerelve. Ezek többsége jól épül bele a jelenetekbe, és egy-két alkalommal magával is tudja vinni az embert. Lady Gaga Bad Romance című dala is igen izgalmas, hangulatos verziót kapott a Joker 2-höz:

Maga a Phoenix-Gaga páros még jól is tudna működni, ha Lee Quinzel karakterét sokkal jobban kidolgozták volna. Todd Phillips és Scott Silver írók valójában semmi másra nem akarták használni az énekesnő figuráját, csakhogy legyen valaki az Arkham falain belül, aki megpróbálja meggyőzni Arthur Fleck-et arról, hogy neki nincs is két személyisége, hanem ő egyszerűen az a Joker, aki a történet szerint két évvel ezelőtt megölt hat embert, és akiért olyan sokan rajonganak a városban - többek között ő is. Emiatt aztán a Gaga-féle Harley Quinn nem is tud egyenrangú társként érvényesülni sem Fleck, sem Joker mellett, inkább csak asszisztál mindenhez, ami körülöttük történik; pedig a kémia meglenne kettejük között, mégsem tudtak velük semmit sem kezdeni.

Bárhogy is nézem, a Joker: Kétszemélyes téboly csupán Jokerre fókuszál, míg a többiek legfeljebb háttértáncosként, látványelemként szolgálnak, hogy mégis elhitesse a nézővel, hogy ez az egész nem csak Joaquin Phoenix-ről szól.

A Velencei FIlmfesztiválos premierje után azt mondták róla, hogy a Joker 2. az elmúlt évek legbevállalósabb, legkreatívabb produkciója, és bár valóban bevállalós, de semmiképp sem nevezném kreatívnak, inkább vannak kreatív pillanatai. Például a film nyitánya egy olyan felütés, amire senki sem tud felkészülni - annyira váratlan, emellett megmosolyogtatóan jópofa, hogy már csak emiatt is sajnálom, hogy így elrontották a többi részét. Hozzáteszem, Phoenix továbbra is zseniális a szerepben, vannak igen erős jelenetek, egy-két betétdal, ami nemcsak hangulatos, de látványra is jól néz ki, emellett továbbra is jó az operatőri munka, jó az egész technikai megvalósítás, de így sem üti meg a mércét.

A Joker folytatása azért okoz olyan nagy csalódást, mert ahhoz képest, hogy Phoenix azt hangoztatta korábban, mennyi potenciál, mennyi lehetőség van még ebben a karakterben, tulajdonképpen semmit sem kezdtek vele, teljesen kiaknázatlan maradt. Phillips-nek és Silver-nek szemmel láthatóan semmi épkézláb ötlete nem volt arra, hogyan és merre vigyék tovább a történetet, ezért inkább adtak a már amúgy is kerek, lezárt sztorinak egy második felvonásként álcázott ráadást, amivel voltaképpen újra lezárták ugyanazt a történetet, de megadták vele Joaquin Phoenix-nek a lehetőséget, hogy még egyszer, utoljára kiszórakozhassa magát a saját játszóterén.

Hogy Todd Phillips-nek mennyire nem volt kedve ehhez a filmhez, tökéletesen tükrözi az, ahogy a történet véget ér. A rendező ezzel a húzásával gyakorlatilag szembeköpött mindenkit, aki 5 évvel ezelőtt azon háborgott, hogy Phoenix nem olyan Jokert testesít meg, akit el tudnának képzelni Batman ellenfeleként. Kaptunk tehát egy olyan felesleges, értelmetlen, csalódáskeltő végpillanatot, ami még viccnek is rossz. Nem szeretném előre lelőni a poént, de mondjuk úgy, hogy ez a csattanó akkora pofont mér az arcunkra, hogy az már se nem vicces, se nem sokkoló, csak fájdalmas.