Az apósom egyre többet járt a temetőbe: egyszer utánamentem, hogy lerójam a kegyeletemet, de attól amit láttam még a holtak is felkelnének

Viola egész családját megrázta a hír, amikor anyósánál súlyos betegséget diagnosztizáltak, végül pedig elhunyt. Férjének ő és apósa, illetve testvére a támaszai. Viola mindent megtett, hogy enyhítse a család gyászát. Egyik nap  apósa után megy a temetőbe, hogy ne legyen egyedül, ekkor azonban olyan dolgot lát, ami az egész családot tönkreteheti. Most az ő történetét olvashatjátok:

Azt mondják, hogy Isten mindenkire annyit tesz, amennyit elbír, én azonban most úgy érzem, hogy minden erőm elfogyott és nem is tudom, honnan meríthetnék. A családunkat nem olyan rég egy szörnyű haláleset rázta meg: szeretett anyósom hosszú betegeskedés után elhunyt. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, soha egy rossz szava sem volt hozzám, én sem tudnék rá semmi rosszat mondani. Végig mellette voltam, ápoltam, gondoskodtam róla. Akkor is erős volt, nem követelőzött, nem akart senki terhére lenni. Ha egyszer lesz gyermekem, én is ilyen anyja akarok lenni, ilyen erős jellem. A férje, az apósom is végig ott volt, illetve természetesen a férjem és a testvére is.

A gyászidőszak kegyetlen volt, de az apósomat sajnáltam a legjobban, aki szemmel láthatóan nagyon maga alatt volt.

Minden nap kiment a temetőbe, de mindig megkért minket, had menjen egyedül, had legyen egyedül az ő kedvesével. A kérését természetesen tiszteletben tartottuk. Egyik nap viszont arra gondoltam: mi van, ha ez a férfi is olyan erős, mint a felesége? Mi van, ha nem mer segítéget kérni? Ha nem meri mondani, hogy nem akar egyedül lenni, hogy nem meri kérni, hogy valaki fogja a kezét? Elhatároztam, hogy utána megyek és vele maradok, akármit mond is. Ő már annyit segített nekem.

Odaértem a temetőhöz és megláttam, hogy éppen beszélget valakivel.

A szomszédasszonyuk volt az. Nem vették észre, hogy majdnem melléjük értem, egy fa éppen kitakart, így ők nem láttak, de én jól hallottam, amit beszéltek.

Mikor lehetünk már együtt Géza? Még mennyi idő? Évek óta nem szeretted, mennyit várjak még? Géza pedig megölelte és forrón megcsókolta.

Hatalmas gombóc lett a torkomban: tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad hallanom. De már hallottam. És azt is tudtam, hogy ezt soha nem tudom már elfelejteni. Ami pedig ennél is nagyobb baj: elmondani sem tudom majd senkinek.

Az anyósom és az apósom között lévő szerelem hazugság volt? 

Amilyen halkan csak lehetett megfordultam és elosontam. Hazatérve úgy tettem, mintha csak sétáltam volna. Mindenki feketében, mindenki szomorú és a leginkább az édesapjukat sajnálták: mi lesz most vele anyuka nélkül. Éreztem, hogy a gyomrom tartalma liftezik, de erőt vettem magamon. Ez most nem rólam szól. És ahhoz sincs jogom, hogy leromboljam azt a képet a férjem fejében, ami róla, az apjáról, az anyjáról és a családjukról él. Egyszerűen nem tehetem. Akkor sem, ha ez a titok szépen lassan magam alá temet.

Apósom hazajött, vörös kidörzsölt szemekkel: tudtam, hogy ez az egész egy színjáték.

Nem tudok vele ugyanúgy viselkedni, mint eddig. Mérges vagyok, mert becsapta a családot, közben pedig sajnálom is: lehetséges, hogy évek óta boldogtalan volt? Sosem tudnék olyan emberrel élni, akibe nem vagyok szerelmes. Nem tudom az egész történetet: még az is eszembe jutott, hogy leültetem és megkérem, hogy meséljen el mindent. Egyelőre még nem döntöttem, hogy mi lenne jó, mi lenne helyes. Tudom, hogy ez nem az én dolgom és talán neki is könnyebb, ha azt hiszi, hogy csak az ő szívét nyomja ez a titok. Csak azt remélem, hogy akármit is tett anyósom életében, a gyerekei nem fordulnak majd ellene és ha valóban a szomszédasszonyba szerelemes, akkor egyszer beteljesedhet nyíltan és őszintén ez a kapcsolat. Mindenki megérdemli a boldogságot.

[[cikk3]]