„A múltat nem tudom visszacsinálni” - Tóth Gabi bocsánatot kért, elképesztő fordulat történt

Tóth Gabi és a nővére kapcsolata nagyon megromlott az utóbbi időben, miután Tóth Vera nyilvánosan kritizálta a politikai nézetei miatt a húgát. Most viszont úgy tűnik, hogy hosszú idő után ráléptek a békülés útjára, ugyanis Tóth Vera a közösségi oldalán védte meg a támadások kereszttüzébe került testvérét.

Van nekem egy húgom, akiről az elmúlt napokban elterjedt egy videó:  Duózik a színpadon, énekel egy AC/DC-dalt elég rossz technikai körülmények között.

Torzuló hang szűrődik át a felvételen, mindenféle technikai finomítás nélkül. Védelmére kelve, sajnos nagyon sokszor előfordul ez, és más képet ad a művész valódi tehetségéről.

Gabiról lehet mindent mondani, de én azt gondolom hogy a tehetsége vitathatatlan.. Szinte minden platformon azt látom, hogy vezekel, de néha olyan gyűlöletet kap az emberektől, hogy döbbenet.

Nos. Pontosan tudom, mit mondott, mit tett, mit képviselt és mit alkotott az elmúlt években.

Tudom, milyen ügyek mellé állt oda, milyen politikai álláspontot vállalt fel nyíltan, és azt is tudom, hogy aki ennyire láthatóan és hangosan képvisel valamit, annak számolnia kell azzal, hogy reakciókat kap.

Nem vagyok vak, és nem vakít el a testvéri szeretet sem.

Nem akarom őt felmenteni semmi alól, és azt sem állítom, hogy minden kritika igazságtalan, ami őt éri.

Aki főz valamit, annak bizonyos értelemben, valóban meg is kell ennie azt.  Ezzel egyetértek.

De meddig?

Hol van a határ?

Hol van az a pont, ahol még képesek vagyunk azt mondani: rendben, nem értek egyet veled, haragszom rád, felháborít, amit képviselsz, számon kérem rajtad, de attól még nem akarlak emberileg megsemmisíteni.

Sajnos ezt a pontot vele kapcsolatban szerintem már régen átléptük. Évek óta figyelem, ahogy egy politikai közéleti, vagy énekes, vagy bármilyen megnyilvánulása után pillanatok alatt már is nem arról van szó, amit mondott.

Hanem a testéről.

Az arcáról.

A nyelvtudásáról.

A hajáról.

A hangjáról.

Az anyai képességeiről.

Az értelmi szintjéről.

Az iskoláiról.

A származásáról.

A testi jegyeiről.

A beszédstílusáról.

A puszta létezéséről.

Volt, aki terhessége alatt is a halálba kívánta, volt aki megátkozta betegséggel, de volt aki zaklatta.

Vagyis mindent megkapott már, amivel egy embert a lehető legszemélyesebb módon lehet megszégyeníteni, akár a nyilvánosság előtt is.

És egy ponton túl ennek már semmi köze a politikához, a megnyilvánulásaihoz, ebben biztos vagyok.

Ez egy olyan mély, morális szintet, egy kollektív lelki állapotot tükröz, ami talán még soha nem volt tapasztalható ebben az országban. Gabi most az egyik olyan szereplő, akire rá lehet tenni egy egész korszak indulatát, csalódását és dühét.

Elől van.

Tudatosan oda is teszi magát, mert egy természetes szereplési vágy hajtja, ő is egy exhibicionista művész, akárcsak én, vagy a művészek úgy, általában.

Megosztó személyiség, aki éveken át nyíltan vállalt és szolgált egy politikai rendszert, amelyet ma már egyre többen elutasítanak.

Sokat politizált, túlzóak voltak egyes megmozdulásai, voltak ellentmondásos véleménynyilvánításai és döntései.

Erről lehet és kell is beszélni, fel kell dolgozni a társadalomnak mindent, amit látott, vagy a mai napig lát a mediában erről.

A plakátkampányokat, a köztévé propagandagépezetét, a kereskedelmi televíziók néhány csatornáját, akik mindig a “rendszerbarát” művészeket tolták előre.

A rengeteg hazugságot, melyeket a köz érdekeinek álcáztak, pedig sosem arról szóltak, hogy a magyar embereknek kényelmesebb élete legyen.

Mióta jelenti a politikai állásfoglalás azt, hogy valaki egyúttal lemond az emberi méltósághoz való jogáról?

Miért nem lehet valakit úgy felelőssé tenni a döntéseiért, hogy közben nem semmisítjük meg emberileg?

És erre persze lehetne válaszként azt adni, hogy: oké de az előző kormány mennyi embert semmisített meg méltóságában? Kezdve azzal, hogy hány családtól, vállalkozótól vett el ez a sok “hatalomember” céget, életet, ingatlant, földet, titulust, lehetőséget, s rabolta ki minuszra az államkasszát, s döntött le sokmindent a kultúrától a pedagógiáig, a turizmustól az egészségügyig.

Ezek tudatában, ezek elszenvedőjeként az ember oké, hogy azt érzi:  Hadd legyen már jogom ahhoz, hogy bárkit, bárhogyan felelősségre vonhassak!

De fordítsuk meg kicsit:  Ez már nem is csak Gabiról szól, hanem rólunk, magyar emberekről, a jelenlegi lelkiállapotunkról, hogy milyen súlyos frusztrációkat cipelünk magunkban, ha egy ismert, vagy akár ismeretlen nő testének, arcának, nőiességének megalázása néhány percre megkönnyebbülést okoz.

A szorongás mindig valamilyen testet ölt magának, sokszor épp Tóth Gabinak hívják.

Lehet kritizálni őt.

Lehet vitatkozni vele.

Lehet nem szeretni.

Lehet számon kérni a  mondatait,  a döntéseit,  a következetlenségeit,  akár a felelősséghárítását is.

De a határt akkor is éreznünk kell, ha utáljuk őt, meg kell tanulnunk az önreflexiónkat használni, bármennyire is nehéz, most gyógyulunk, és végre bebizonyíthatjuk, hogy képesek vagyunk gyógyítani, építeni a kollektív, lelki folyamatainkat.

Minden ember más, mindenki másképp dolgoz fel helyzeteket, de olyan jó lenne együtt felépülni és gyűlöletkeltésre nem gyűlöletkeltéssel válaszolni.

Nem tudok elmenni a képmutatás jelensége mellett sem, hogy talán azoknak is érdemes lenne egyszer belenézniük a tükörbe, akik ebben a szakmában ugyanabban az időszakban, ugyanabból a rendszerből, ugyanúgy elfogadták azt, amit kaptak, akik most hirtelen megvilágosodásban és átpártolásban vannak, látok én annyi ilyet és rossz látni őket.

Tudom, ők azt gondolják, hogy az idő majd elfakítja, átírja tetteiket, hisz nemrég még az “urambátyám”  kapcsolataikért harcoltak, most csendben kihátrálnak, mintha soha semmi közük nem lett volna az egészhez, s teszik ezt azok mögött, akik egyedül viszik el a balhét az ő hibáikért is, csak azért mert hangosabbak voltak…  ezek a szakmai társak csendben mosolyognak tovább a társadalomra, remélve, hogy ennyivel megúszták a felelősségrevonást.

Pedig őket sem mentesíti semmi ezalól.

Nem mondom, hogy az lenne a helyes, ha most ezért másokat is felpakolnának ugyanarra a máglyára.

Éppen ellenkezőleg:

Jobb lenne, ha végre nem lenne máglya, ha nem lennének olyan rendszerek, amelyek lojalitást vásárolnak, művészeket és közszereplőket használnak fel, majd amikor fordul a szél, vagy vége a választásoknak, a társadalomra hagyják az ítéletet és a megtorlást. Talán ideje lenne egy kicsit kevesebbet gyűlölni egymást.

És igen, ez erős lesz, lehet nem fog tetszeni, de te is nagyon kellesz most, mert veled együtt lesz itt igazi rendszerváltás, és te sem mentesülsz semmilyen felelősséged alól, azért mert a változásra ikszeltél.

Ezzel nem tettél még meg mindent.

Semmi nem mentesít senkit azalól a felelősség alól, amit a gyűlölete szövődményeként a közösségi médiában, vagy a levegőben hagy komment, vagy bármilyen formában, akármelyik oldalon is áll, egyszerűen egy pillanat alatt a gyülöleltkeltő szintjére kerülhet, s ugyanazzá válik.

Nem jó ez így. Nagyon fontos ebben is a változás útjára lépjünk.

Senki nem végzi el helyetted a belső, személyre szabott munkát…  Sem a kormány, sem egy politikus, senki nem fogja, és egy boszorkányégetéstől, egy kommenttől, egy gyűlöletbeszédtől, egyetlen elégtételtől sem leszel jobban érzelmileg hosszútávon.

És igen, a bűnösöknek is jár esély, a tér arra, hogy belássanak hibákat, hogy meghallgassák, elfogadják őket, és bocsánatra leljenek,

Hiszek az igazság erejében. A finomhangolódásban és a nyitottság lehetőségében.

Hajrá EMBEREK! tanuljunk, figyeljünk magunkra, merüljünk jobban magunkba, mert még bőven van min dolgozni.

Hiszek bennünk, nagyon, nagyon!

– írta Tóth Vera a közösségi oldalán, amit persze Tóth Gabi sem hagyott szó nélkül.

Nem készültem arra, hogy megszólaljak. De elolvastam a testvérem bejegyzését. Szeretném megerősíteni mindazt az értékes és fontos gondolatot, amelyet megfogalmazott. Nem azért , mert engem “megvédett”

Hanem mert objektív és józan írás

Nagyon hálás vagyok neki ezért.

Továbbra is hiszem, hogy a családi köteléknél és a testvéri szeretetnél kevés fontosabb dolog van. Hiszem, hogy minden változás közelebb vihet bennünket egymáshoz, és még jobban megerősíthet abban, hogy azokhoz, akikkel együtt nőttünk fel, olyan mély kötelék fűz, amelyet sem politika, sem eltérő vélemények, sem semmilyen külső erő nem választhat szét.

Nem szerettem volna megszólalni.

Nem azért, mert nem fájt, hanem mert nem akartam áldozatszerepbe kerülni. Most sem áldozatként írok, hanem emberként. Nőként. Anyaként.

Egy rossz minőségű telefonos videórészlet, egy falunapi hangtechnika és néhány kiragadott másodperc elég volt ahhoz, hogy ismét elinduljon a felkoncolás. Mintha mindegy lenne, milyen dalokat énekeltem el, milyen színpadokon álltam, vagy mit tettem le az asztalra huszonegy év alatt. Egyetlen felvételből megkérdőjelezték a hangomat, a tehetségemet és az egész pályámat, majd ismét darabokra szedték a testemet is.

Mert egy nő, aki a negyvenhez közeledve hízik öt kilót, ezek szerint bármikor szabad prédává válhat. Lehet róla gúnyos képeket és videókat készíteni, kinevetni, megszégyeníteni és megalázni.

Huszonegy éve énekelek. Többször választottak Magyarország év énekesnőjének. Voltak csodálatos és voltak nehezebb fellépéseim is, ahogyan minden előadónak. Néhány rossz minőségben rögzített másodperc azonban nem törölheti el mindazt, amit több mint két évtized alatt felépítettem.

Ez a bejegyzés viszont már régen nem csak egy fellépésről szól.

Ötödik éve érzem azt, hogy bármi történik ebben az országban, Tóth Gabit mindig elő lehet venni. Lehet rajta nevetni, lehet gyalázni, lehet a külsejét, a hangját, az anyaságát, a hitét, a döntéseit és az egész életét darabokra szedni. Mintha valamiféle közös feszültséglevezetővé váltam volna. Mintha rajtam lehetne számon kérni és megtorolni az elmúlt évek minden csalódását, dühét és sérelmét. Persze, tettem érte,hogy a közbeszéd tárgya legyek ès vállaltam is,hogy kapok kritikákat ès megosztó leszek! Nem ezzel van a baj! Ezt egy ismert ember tudja és elfogadja!

Én is követtem el hibákat. Voltak döntéseim, amelyeket félelemből, megfelelési vágyból vagy az akkori meggyőződéseimből hoztam meg. Van, amit ma már másképp gondolok, és van, amit ma már másként tennék. Vállalom ezért a felelősséget. És őszintén bocsánatot kérek azoktól, akiket bármelyik döntésemmel vagy megszólalásommal megbántottam.

A múltat nem tudom visszacsinálni. Tanulni tudok belőle. Változni tudok. És változom is.

De a felelősségvállalás nem jelentheti azt, hogy életem végéig bárki következmények nélkül megalázhat. A bocsánatkérés nem felhatalmazás a gyűlöletre. A hibáim nem tesznek céltáblává, és nem veszik el az emberi méltóságomat.

Ha valóban változást szeretnénk ebben az országban, akkor annak nemcsak a politikában kell elkezdődnie, hanem abban is, ahogyan egymással beszélünk. Abban, hogy képesek vagyunk-e kilépni a gyűlöletből, és nem akarjuk tovább mélyíteni azt a szakadékot, amely családokat, barátokat és egy egész társadalmat választott ketté.

Nem számít, melyik oldal kezdte. Valakinek egyszer abba kell hagynia.

Tudom, hogy vannak, akik azt szeretnék, hogy ne legyen többé munkám, ne hívjanak fellépni, és teljesen eltűnjek. De amikor valakitől minden munkalehetőséget el akarnak venni, akkor már nem pusztán a közéleti jelenlétéről vagy a népszerűségéről beszélünk. Akkor egy ember megélhetéséről, biztonságáról és életéről beszélünk.

Egy édesanya is vagyok, aki felelősséggel tartozik a gyermekéért, az otthonáért és a jövőjéért. Azt kívánni egy embertársunknak, hogy anyagilag és emberileg is menjen tönkre, nem lehet része semmilyen változásnak, igazságtételnek vagy újrakezdésnek. Ezt senki nem érdemli meg.

Én csak énekelni szeretnék és koncertezni!

Arra kérek mindenkit: engedjetek énekelni. És engedjétek, hogy azok, akik szeretnek engem, meghallgathassanak. Ne akarjátok elvenni tőlük sem a zenémet, sem tőlem azt az egyetlen hivatást, amelyet huszonegy éve teljes szívemből végzek. Nem kérem, hogy mindenki szeressen. Nem kérem, hogy mindenki értsen velem egyet. Csak azt kérem, hogy ne próbáljatok teljesen ellehetetleníteni, mert ezt egyetlen ember sem érdemli meg.

Megéltem és megélek csalódásokat, változásokat, veszteségeket és kirekesztettséget. Ezekkel nekem van dolgom. Nekem kell megértenem őket, tanulnom belőlük, és megtalálnom azt az utat, amelyen békével tudok továbbmenni.

De mindannyiunknak van saját dolga is. A saját sebeinkkel, indulatainkkal, félelmeinkkel és azzal, hogy miként találjuk meg a belső békénket. Talán nem egy másik ember megalázásától lesz könnyebb az életünk. Talán nem attól gyógyulunk, ha valakit újra és újra közösen bántunk.

Ezért arra kérem a megmondóembereket, az influenszereket, a videósokat és azokat a sajtóorgánumokat, amelyek évek óta belőlem gyártanak kattintást: hagyjanak békén. Ha azt szeretnék, hogy ne legyek jelen a közéletben, akkor ehhez az is kell, hogy ne készítsenek rólam újabb és újabb megalázó tartalmakat. Ne használják fel minden mozdulatomat arra, hogy ismét elindítsák ellenem a gyűlöletet.

Nem véletlenül nem vállaltam már televíziós szereplést. Nem akarok mindenáron a címlapokon lenni. Zenélni szeretnék, létrehozni a mentoriskolámat, és továbbadni mindazt, amit huszonegy év alatt megtanultam erről a pályáról, a színpadról, a félelmekről, a kudarcról és az újrakezdésről.

Szeretném kialakítani a saját közösségemet azokkal, akik szeretettel fordulnak felém – és hála Istennek, nagyon sokan vannak. Szeretnék nyugodtan, békében élni. Szeretnék énekelni. Szeretnék jelen lenni a kislányom életében, aki szeptemberben iskolába megy. Szeretnék anyaként, nőként és emberként egy csendesebb, őszintébb, változással teli új életet kezdeni.

Nem sajnálatot kérek. Nem felmentést. És nem akarok áldozat lenni sem magyarázkodni nem akarok!

Csak azt kérem, hogy lássátok meg bennem az embert.

Mert én is elfáradok. Én is sírok. Nekem is fáj. Fáj megélni a mellőzöttséget, a gúnyt, a hiteltelenítést, a feltupírozott hazugság cunamikat..

És nekem is jogom van ahhoz, hogy tanuljak a hibáimból, megváltozzak, dolgozzak, énekeljek, és békében tovább éljek.

Hadd legyek anya. Hadd énekeljek. Hadd építsem fel az új életemet. És kérlek benneteket, engedjétek, hogy békében tegyem.

Szeretettel, Gabi

– reagált Tóth Gabi.

Itt lehet megtekinteni Tóth Gabi és Tóth Vera egy közös fellépését: