Tom Holland szerint volt olyan filmje, ami „egy rakás sz*r” – megnéztük az új Pókembert

Tom Holland jelenleg két nagyszabású produkciót is népszerűsít egyszerre. Az egyik Christopher Nolan új filmje, az Odüsszeia, ami komoly bevételt termel és kedvező kritikákat kapott. A másik a Pókember: Vadonatúj nap. A 30 éves brit színész a Dish Podcast vendégeként beszélt Nick Grimshawnak és Angela Hartnettnek arról, milyen érzés egyszerre két olyan filmet reklámozni, amelyekre valóban büszke.

„Amikor olyan filmeket népszerűsítesz, amelyekre tényleg büszke vagy, akkor ez nagyon könnyű. Ha megkérdezik, miért érdemes megnézni, nem kell senkit félrevezetned. Tényleg azt gondolod, hogy az embereknek látniuk kell.”

A beszélgetés során azonban azt is elárulta, hogy ez korántsem volt mindig így.

„Volt már olyan helyzet, amikor megkérdezték tőlem, hogy miért kellene megnézni ezt a filmet, én pedig legbelül arra gondoltam: nem kellene, mert egy rakás sz*r.”

A kijelentést nevetve tette, de nem nevezett meg egyetlen konkrét filmet sem. Hosszú filmográfiáját ismerve így csak találgatni lehet, melyik munkájára gondolt.

A West Endtől a Marvel univerzumig

Tom Holland pályafutása még tinédzserként indult. 2008-ban a londoni West Enden szerepelt a Billy Elliot – The Musical előadásában. Mozifilmben először a 2012-es A lehetetlen című katasztrófadrámában tűnt fel, ahol alakítását a kritikusok is elismerték. Nem sokkal később olyan filmekben kapott szerepet, mint a Majd újra lesz nyár és a Locke.

Az igazi áttörést azonban 2015 hozta el számára, amikor bejelentették, hogy ő veszi át Peter Parker, vagyis Pókember szerepét Andrew Garfieldtól. 

Holland eddig három önálló Pókember-film főszereplője volt, a negyedik pedig 29-én debütált a magyar mozikban. Emellett a Marvel Moziverzum több fontos filmjében is feltűnt, köztük az Amerika Kapitány: Polgárháború, a Bosszúállók: Végtelen háború és a Bosszúállók: Végjáték című alkotásokban. Karrierjének legnagyobb sikereit egyértelműen a Marvel-filmek hozták meg. A csúcspontot sok rajongó számára a 2021-es Pókember: Nincs hazaút jelentette, amelyben a multiverzum történetszála összehozta a három filmes Pókembert. Tom Holland mellett visszatért Andrew Garfield és a legendás Tobey Maguire is, ezzel is a mozivásznak elé ültetve a régi és az új generáció rajongóit.

Pókember: Vadonatúj nap – kritika (vigyázat: spoilerveszély)

Figyelem! Az alábbi kritika a film fontos cselekményelemeit is elárulja.

A Pókember: Nincs hazaút olyan magasra tette a lécet, hogy a Marvelnek szinte lehetetlen feladat jutott: valahogy felül kellett volna múlnia saját magát. Bár az első előzetes után már sejteni lehetett, hogy ez nem ugyanaz a lépték lesz, a bemutatott jelenetek mégis azt sugallták, hogy egy látványos, több ikonikus karaktert felvonultató Marvel-film érkezik, de ez végül nem igazán sikerült. A legnagyobb csalódást Hulk szerepe jelentette. Az előzetes alapján arra számíthattunk, hogy sokkal nagyobb súlya lesz a történetben, ehelyett csupán egy rövid akciójelenetet kapott. Pedig a Hulk és Pókember közötti összecsapás önmagában is olyan alaphelyzet, amiből egy brutálisan jó csatajelenetet lehetett volna kihozni.

Ugyanez igaz Frank Castle-re, vagyis a Megtorlóra is, akit ismét Jon Bernthal alakít. A karakter az elmúlt években önálló sorozatot kapott, majd újra feltűnt a Daredevil: Újjászületés című sorozatban Charlie Cox oldalán, így nem véletlenül vártuk, hogy ezúttal a mozivásznon is komolyabb szerepet kapjon. Ehelyett a film inkább csak felvillantja benne rejlő lehetőségeket, de nem aknázza ki. Pedig éppen Frank Castle és Pókember ellentétes személyisége adhatta volna a film egyik legerősebb dinamizmusát. Az egyikük barátságos, optimista és mindenáron meg akar menteni mindenkit, a másik pedig könyörtelen, nyers és sokkal radikálisabb módszereket alkalmaz. Nemcsak több közös akciójelenetet vártunk volna tőlük, hanem több humort is, hiszen ez a párosítás szinte kínálta volna magát.

A Marvel ezúttal annyi erős karaktert zsúfolt egyetlen filmbe, hogy végül egyikük sem kapott elég teret ahhoz, hogy igazán kibontakozzon.

Hulk, Frank Castle, Skorpió és Jean Grey is fontos szereplővé válik, mégsem kap igazán egyikük sem elegendő teret ahhoz, hogy kibontakozhasson. Mintha a szereplők száma fontosabb lett volna, mint az, hogy valóban kihasználják a bennük rejlő lehetőségeket. Különösen igaz ez Jean Grey karakterére, akit a Stranger Thingsből ismert Sadie Sink alakít. Kifejezetten jól hozza a fiatal mutáns bizonytalanságát és belső vívódását. Nem egy klasszikus gonoszt látunk, hanem egy olyan szereplőt, aki saját erejét sem ismeri még teljesen, miközben az eltűnt nővérét keresi. Éppen ezért még sajnálatosabb, hogy a történet ezt a szálat sem bontja ki mélyebben. Ugyanakkor jól látszik, hogy a Marvel ezzel már a következő korszakot készíti elő. A mutánsok megjelenése egyértelműen azt szolgálja, hogy fokozatosan beépüljenek a Marvel Moziverzumba, különösen a decemberben érkező Bosszúállók: Doctor Doom ébredése előtt, amiben több ismert X-Men-karakter is feltűnik majd. Felvezetésként ez működik, önálló történetként viszont kissé kevésnek bizonyult.

A legnagyobb hiányérzetet mégis a finálé okozza. Miután a Hulkkal vívott rövid összecsapás véget ér, joggal számítana rá a néző, hogy az igazi, monumentális csata a film végére maradt. Ehelyett egy rövidebb ninjás akciójelenet után a konfliktus gyorsan lezárul, Pókember inkább önfeláldozással oldja meg a helyzetet. A katarzist megkapja a néző, de látványos elemek nélkül. Önmagában persze nincs baj azzal, ha egy történet nem az erőszakot választja végső megoldásként. Csakhogy amikor egy film egyszerre felvonultatja Pókembert, Hulkot, Jean Greyt, a Megtorlót és Skorpiót, egymással ütköző célokkal és világnézetekkel, a néző joggal vár egy olyan grandiózus összecsapást, ami méltó ezekhez a karakterekhez. Valami olyasmit, mint amit az Amerika Kapitány: Polgárháború repülőtéri csatája jelentett a Marvel számára. Ez hiányzik leginkább a Pókember: Vadonatúj napból.