Ilyen volt egy szombat reggel gyerekként, ezekért a mesékért keltünk fel korán

A '90-es évek végén és a kétezres évek elején a hétvégi délelőttöt még a tévéműsor osztotta be. Az RTL Klub Kölyökklubja, a TV2 gyerekműsorai és a Cartoon Network rajzfilmjei előtt egy egész generáció ült pizsamában, gyakran már akkor, amikor a család többi része még aludt. Nem lehetett kiválasztani a következő részt, visszatekerni az előző jelenetet vagy átugrani a főcímet. Ami akkor ment, azt akkor kellett megnézni. És volt néhány mese, amiért tényleg megérte felkelni.

A Pokémon után már az iskolaudvaron folytatódott a történet

A Pokémon magyarországi indulása után nagyon gyorsan több lett egyszerű rajzfilmnél. Ash Ketchum elindult Pikachuval, hogy Pokémon-mester legyen, mi pedig rövid időn belül olyan természetességgel ismertük fel Charmandert, Squirtle-t vagy Bulbasaurt, mintha legalábbis egy osztályba jártunk volna velük. Kártyák, matricák, figurák, albumok kerültek az iskolákba, és kialakult egy sajátos gyerekgazdaság, amiben egy kártya értékéről komolyabb tárgyalások folytak, mint ma a világpiacon. Nem feltétlenül tudta mindenki pontosan, hogyan kell szabályosan játszani velük, de ez nem is volt fontos. 

Pikachu pedig gyakorlatilag beköltözött a korszakba.

A Pokémon mellett a Dragon Ball és a Dragon Ball Z egészen másfajta őrületet okozott. Három epizódon keresztül néztük, ahogy két szereplő egymással szemben áll, üvölt, remeg körülöttük a föld, kövek emelkednek a levegőbe, majd véget is ért a rész. Rémlik még? 

De a következő alkalommal ugyanúgy ott ültünk a képernyő előtt.

A Dragon Ball ráadásul Magyarországon akkora vihart kavart, amekkorát kevés rajzfilmnek sikerült. A sorozat erőszakossága körüli vita végül a sugárzását is érintette, a gyerekek körében azonban ettől aligha lett kevésbé legendás. Son Goku, Vegeta, Dermesztő és a többiek neve annak is ismerős lett, aki életében egyetlen Kamehamehát sem tudott rendesen elmagyarázni.

A TV2-n közben megérkezett Dexter és egy egész rajzfilmes univerzum

1999 őszétől a TV2-n külön Cartoon Network-blokk is futott, és ezzel újabb adag rajzfilm érkezett a hétvégi délelőttökbe. Ott volt a Dexter laboratóriuma, benne a szemüveges gyerekzsenivel, aki valahogyan egy komplett titkos laboratóriumot épített a családi házban anélkül, hogy a szüleinek ez különösebben feltűnt volna. A rendszer általában egészen addig működött, amíg meg nem jelent Dee Dee.

A Pindúr pandúrokban Csuporka, Puszedli és Sziporka rendszeresen megmentette Bogárfalva városát, miközben még óvodába jártak. Ellenfeleik között ott volt Mojo Jojo, a világuralomra törő majom, akinek tervei rendszerint lényegesen bonyolultabbak voltak annál, mint amit három kislány végül néhány perc alatt szétvert.

Aztán ott volt a Boci és Pipi, amelynek alaptörténetét felnőtt fejjel már valamivel nehezebb feldolgozni. Egy tehén és egy csirke testvérek voltak, emberi szüleikkel éltek, akikből jellemzően csak két pár lábat láttunk. Gyerekként ezen különösebben senki nem akadt fenn, utólag visszatekintve azonban már elgondolkodunk azon, hagynánk-e, hogy ma a saját gyerekeink is ezt a műsort nézzék.

A korszak TV2-s és Cartoon Networkös kínálatában ott volt A bolygó kapitánya, Animánia, Tazmánia, Freakazoid, Beetlejuice, Én vagyok Menyus, Turpi úrfi, valamint több Scooby-Doo-sorozat is. Scooby és Bozont külön kategóriát képviselt. Évtizedeken keresztül sikerült ugyanabba a helyzetbe kerülniük: egy elhagyatott kastélyban vagy kísérteties épületben felbukkant egy szörny, mindenki menekült, majd kiderült, hogy az egész mögött egy jelmezes ember áll.

A kétezres évek elején aztán már kártyákkal mentettük meg a világot

A következő hullámmal érkezett a Yu-Gi-Oh!, és újabb tárgy került az iskolatáskába. Yugi és Seto Kaiba párbajai után a Kékszemű Hósárkány, a Sötét Mágus vagy Exodia neve pillanatok alatt bekerült a gyerekek szókincsébe. Hogy a valódi szabályok szerint pontosan hogyan kellett volna játszani, az már más kérdés. Iskolaudvaronként, sőt néha padonként létezett egy saját szabálykönyv, ami rendszerint annak kedvezett, aki éppen nyerésre állt. De ez még a szép emlékek része. Mai fejjel inkább az fáj, hogy idővel kidobtuk vagy elajándékoztuk a ma már vagyonokat érő kártyáinkat, valószínűleg ugyanabban a dobozban, amelyben a Pokémon-tazóink is eltűntek. Pénzügyi érzékünk akkoriban láthatóan kimerült abban, hogy egy közönségeset nem adunk egy hologramosért.

A korszakban közben egymás után érkeztek azok a sorozatok, amelyekből néhány hónap alatt komplett őrület lett. Digimon, Beyblade, később pedig újabb animék és rajzfilmek töltötték meg a gyerekműsorokat. A tévéből pedig szinte minden kiköltözött az utcára és az iskolába. A Pokémonból kártya lett. A Yu-Gi-Oh!-ból szintén. A Beyblade után pörgettyűk csattogtak mindenhol. És amikor véget értek a mesék, kikapcsoltuk a tévét, és botokból faragott kardokkal, összecsapott Pokémon-kártyákkal vagy egy labdával próbáltuk újrajátszani mindazt, amit délelőtt láttunk.