A Netflix egy megrázó pszichológiai drámával rukkolt elő egy anya túléléséért folytatott harcáról

A történet valódi ereje egy amerikai kisváros sűrű, nyomasztó csendjében rejlik – ott, ahol az ablakok mögött nem remény, hanem feszültség húzódik meg, és ahol egy nő mindennapjai a puszta túlélésről szólnak. Nemcsak a kenyérkeresés nehézségeit mutatja be, hanem azt is, hogyan próbálja megőrizni ép eszét, méltóságát és anyaságát egy olyan lejtőn, amelyen már nincs visszaút.

A film egy szűk, de feszesre húzott világba zár minket, ahol a társadalmi közöny, a kiszolgáltatottság és a véletlenek végzetes láncolata egyetlen ember vállára nehezednek – és átélhetjük a kanapéről, hogy mi történik, amikor ez a súly túl nehéz lesz.

A Straw nem siet. Nem harsány, nem hatásvadász – de minden jelenete lüktet és egyre beljebb húz abba az érzésbe, amikor már nem kérdés, ki az áldozat és ki a hibás, hanem az, hogy ki mennyit bír még.

Amikor az út szélén ácsorogsz: egy anya útja a szakadék széléig

A főszereplő, Taraji P. Henson lenyűgöző alakítást nyújt: Tűpontossággal játssza azt a karaktert, aki teljes mértékben ki van szolgáltatva a sorsának, szinte teljesen eggyé válik vele. Nem a szuperhősnői értelemben – inkább úgy, mint akiben egyszerre van jelen a remény utolsó szikrája és a teljes összeomlás határán táncoló ösztön.

A film középpontjában egy bankrablás áll – de nem az a kérdés, ki követte el, inkább, hogy hogyan jut el valaki odáig, hogy már csak ez marad útnak. És amikor ez a határ elmosódik, a néző kénytelen szembenézni a saját ítéleteivel. A Straw nem ad feloldozást – de minden percében azt érezteti: ez nem egy sima történet. Ez akár megtörténhetne holnap, bárhol, bármilyen körülmények között.

A Netflix thrillere nem a hangos effektek vagy a látványos akciók világából érkezik, ehelyett a hétköznapok rideg valóságából merít – abból a zsigerekig hatoló feszültségből, amit csak azok ismernek, akik már álltak egyedül a világ terhe alatt.

Négy nap, egy szalmaszál – amikor az érzelmek gyorsabban forognak, mint a kamera

A film különlegessége, hogy mindössze négy nap alatt forgatták le – ami egészen elképesztő teljesítmény, tekintve a képi világ komplexitását és az érzelmi intenzitás forrongását. Apró hibák persze becsúsztak – egy jelenetben például eltűnik, majd újra feltűnik egy hátizsák, máskor az eső nyomtalanul felszívódik a vágás után –, de ezek inkább bájosan emlékeztetnek minket arra, hogy egy alacsony költségvetésű, de lélekkel készült alkotást láthatunk a képernyőkön.

A Netflix műsorán futó Straw tehát nem tökéletes, de mégis működik – és ez leginkább a színészi játéknak és az okosan feszített dramaturgiának köszönhető. A néző sosem tudhatja, mi vár a következő jelenetben: egy könnycsepp, egy pofon, vagy egy erkölcsi kérdés, amire nincs jó válasz. A straw szó önmagában is beszédes: lehet az utolsó szalmaszál, vagy épp az a szál, amely kihúz egy életet a mélyből – vagy visszarántja.

IMDb, Rotten Tomatoes, Metacritic – vajon egymásra találtak?

Az IMDB oldalán jelenleg 6,3 pontot kapott a film, a felhasználói értékelések középtartományban mozognak, erős színészi játékra és fordulatos történetre hivatkozva. A Rotten Tomatoes oldalán a kritikusok 62%-a ajánlja a filmet, míg a közönség tetszési indexe 75% fölé kúszott. A Metacritics szerint a Straw egy „alulértékelt, feszült dráma, amely jóval többet mond annál, mint amit elsőre mutat”.

A pontozás tehát kiegyensúlyozott, a kritikusok értékelése a tempó és a dramaturgiai szerkezet mentén oszlik meg, míg a nézők szinte kivétel nélkül a főszereplő hitelességét emelik ki.

A közönség ítélete – megrázó vagy mellényúlás?

Az egyik hozzászóló így foglalta össze a tapasztalatait:

„Néhányan talán nem fogják megérteni vagy átérezni. A színészi játék viszont remek volt. Ms. Henson azt nyújtotta, amit kértek tőle. Tisztelem érte. Egy valódi művész tudatosságával játszott. Tyler Perry a legjobb embert választotta a víziójához. Láttam, ahogy különböző talkshowkon és platformokon népszerűsíti a filmet, de nem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni.”

Egy másik néző a film csavarjait emelte ki:

„Imádom a jó pszichológiai filmeket, és ez az egyik legjobb volt, amit mostanában láttam. Határozottan ajánlom. A színészi játék nagyszerű, a befejezés pedig libabőrt okozott. Nem láttam jönni a fordulatot, de mélyen megérintett. Végig együttérzel a főszereplővel.”

Egy tanárként dolgozó néző a film társadalmi vonatkozásaira reagált:

„Szívszorító és nagyon is átélhető. Talán nem mindenkinek, de akiknek igen, azok számára ismerős lesz a küzdelem, a stressz és a csalódás. Megszakadt a szívem a főszereplőért. Taraji alakítása kiemelkedő. Pontosan tükrözte az élet kudarcait és frusztrációit. 

Egy másik hozzászóló az alábbiak szerint foglalta össze, milyen érzést váltott ki benne a film:

„A film végén teljesen megrendültem. Nem is tudom, mikor volt rám utoljára ekkora hatással egy történet. Taraji minden pillanatban hiteles és emberi volt.”

Volt, aki egyszerűen így fogalmazott

„Ez a film szíven ütött. Az a fajta feszültség van benne, amit nem lehet elfelejteni. Nézni kellett, együtt lélegezni vele, együtt érezni, és remélni, hogy van kiút.”

Ezekkel a filmekkel egy húron pendül a Straw

Ha tetszett az Egy rejtett élet (A Hidden Life) – Terrence Malick lírai és megrendítő filmje egy osztrák férfiról, aki lelkiismereti okokból tagadja meg a náci esküt –, akkor a Straw atmoszférája is mélyen megérinthet.

A Hét másodperc (Seven Seconds) című sorozat egy rendőri túlkapás utóhatásait tárja fel, és könyörtelen pontossággal mutatja be, hogyan omlik össze egy közösség a csend és az igazságtalanság súlya alatt.

A Hihetetlen (Unbelievable) valódi eset alapján készült: egy fiatal lány története, akit senki sem hitt el – a sorozat lassan és érzékenyen mutatja be a trauma és a rendszer hibáinak keresztmetszetét.

A Fogságban (Prisoners) sötét és nyugtalanító thriller két eltűnt gyermek és a kétségbeesett apák nyomozásáról – a morális dilemmák és a feszültség fokozatosan fojtogatja a nézőt.

A Gyilkos nyomon (Wind River) a zord amerikai télben játszódó nyomozás bűnügyi történetéhez enged közelebb, amely egy közösség gyásza és tehetetlensége mögött megbúvó fájdalmat, elhallgatott igazságokat és mélyen gyökerező társadalmi sebeket tár fel. – akárcsak a Straw, ez az alkotás is az igazság áráról szól.

A Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems) Nyers tempójával és káoszával szinte fizikailag is megterheli a nézőt – ahogy a főszereplő sodródik az egyre súlyosabb döntések között, úgy érezzük magunkat, mintha egy zuhanó liftben ragadtunk volna.

A Totál szívás (Breaking Bad) ikonikus sorozata mesterien mutatja be, hogyan válik egy jó szándékú, de kétségbeesett középiskolai tanárból kegyetlen drogbáró – apró, egymásra épülő döntéseken keresztül, amelyek mindegyike egyre messzebb viszi az erkölcsi határvonalaktól. A Straw főszereplője hasonló spirálba kerül: nem gonosz, nem áldozat, hanem valaki, aki túl sokáig próbált túlélni egy velejéig igazságtalan rendszerben.

A döntései nem önzésből, hanem végső kényszerből születnek – és a néző csak egy idő után veszi észre, hogy már rég nem azt kérdezi: „Miért tette?” – hanem azt: „Én mit tettem volna?”

Ha ezt keresed egy filmben, megtaláltad a következő élményt

Az alábbi videóban teljes egészében átérezhető a film mondanivalója: