Nem is ember építette az egyiptomi Nagy Szfinxet, tudományos bombát robbantottak a tudósok, bizonyítékot is hoztak az álláspontukra

Egy mitológiai szobor, amely fáraókat, viharokat és háborúkat élt túl

A gízai-fennsík sivatagában álló hatalmas kőszobor már több ezer éve néz kelet felé, a felkelő nap irányába. A Nagy Szfinx, Egyiptom egyik legismertebb jelképe, számos elmélet és találgatás középpontjába került az elmúlt évszázadok során. Ki építette? Mikor és miért? És vajon hogyan voltak képesek az ókori mesterek egy ilyen méretű és részletgazdag alkotást létrehozni?

A Szfinx lenyűgöző mérete – 73 méter hosszú és 20 méter magas – mindig is ámulatba ejtette a látogatókat, de a kutatókat legalább ennyire foglalkoztatják azok a kérdések is, amelyekre a mai napig nincs egyértelmű válasz.

Az egyiptomi régészet egyik legkitartóbb rejtélye épp az, hogy milyen technológiával dolgozhattak a fáraók korának mesterei.

A mestermunka és amit eddig gondoltunk róla

A legtöbb szakértő eddig egyetértett abban, hogy a Szfinx emberi arcvonásait tehetséges kőfaragók alakították. A szobor testéről azonban kevesebb szó esett. Míg az arcról világosan felismerhető, hogy emberi kéz formálta, a test – oroszlánhoz hasonló pózban – sokkal kevésbé részletgazdag, és több ponton különös kopások, lekerekített formák jellemzik.

Sokan úgy gondolták, hogy ezek a nyomok egyszerűen az idő múlásának következményei, mások viszont arra gyanakodtak, hogy a szfinx-test aránytalan leegyszerűsítése talán nem is a korabeli szobrászok hibája volt, hanem logikusabb tényező állhat mögötte.

A kutatás, ami megváltoztathatja, amit eddig hittünk

A New York-i Egyetem kutatói új megközelítéssel álltak elő a rejtélyes egyiptomi szfinx eredetének kérdésében, és laboratóriumi kísérletekkel támasztották alá elképzeléseiket.

Vizsgálataik során nem régészeti eszközökkel, hanem laboratóriumi szimulációkkal próbálták megérteni, hogyan alakulhatott ki az a forma, amit ma a Szfinx testeként ismerünk.

A kutatók különböző kőzeteket – kemény és puha rétegekből álló blokkokat – helyeztek el mesterséges terepen, és arra voltak kíváncsiak, mi történik, ha ezt a felületet tartós, egyirányú külső hatás éri.

A meglepő geológiai felfedezés: nem úgy készült, ahogy eddig hittük?

A kísérletek során erőteljes vízsugarat alkalmaztak, amely a sivatagi szél hatását volt hivatott utánozni. Az eredmény meglepő volt: a blokkok felszínén fokozatosan kirajzolódott egy forma – hosszúkás test, előrenyúló „mancsok”, ívelt hát, sőt, egy fejre emlékeztető rész is kialakult. Ez a geologia által jól ismert folyamat, az aeolikus (széleróziós) formaképződés, már korábban is ismert volt, de ilyen konkrét hasonlóságot a Szfinxhez még nem mutattak be korábban.

A kutatók szerint a természetes erózió hatására létrejövő alakzatok – úgynevezett yardangok – némelyike feltűnően hasonlít ülő vagy fekvő állatokra. A Szfinx testének alapformáját így már évezredekkel korábban a természet alakíthatta ki, az ókori mesterek pedig ezt a formát egészíthették ki az arcvonások kifaragásával.

A természetes erózió, különösen az esővíz és a szelek együttes hatása, évszázadokon át formálta a Gízai Piramisoknál ülő Szfinx szobor kőzetfelszínét, miközben a mítikus őrző alatt húzódó ősi folyómedrek is hozzájárulhattak a talajszerkezet gyengítéséhez, ami a Szfinx mai formájának kialakulásához vezetett.

Az ember és az időjárási viszonyok együtt formálta a Szfinxet?

A kutatók rámutattak arra is, hogy az ókori egyiptomiak feltehetően ismerték ezeket a természetes folyamatokat, és épp ezért választottak olyan formákat és anyagokat, amelyek kibírták az idő próbáját. Talán nem véletlen, hogy a gízai piramisok és a Szfinx ma is állnak, míg más szobrászati formák és leletek réges-rég eltűntek a szél pusztításában.

A Gízában található különleges lelet új nézőpontból világítja meg Egyiptom rejtélyes örökségét: ezúttal nem egy elveszett kincs vagy elfeledett sírkamra került elő, hanem maga a Szfinx mesél arról, hogyan formálhatta közösen az ember keze és a természet ereje a dekoratív, mesteri szobrászi munkássághoz illő, időtálló alkotást.

A régészet jelen esetben nem ásóval, hanem természetbeli jelenségekkel és szimulációkkal - esővíz, zuhatag, szélvihar, homokvihar -  tárta fel az ókori egyiptomban rejtöző múlt egy régen vitatott darabját.

A fáraók arcát idéző, monumentális alakzatot formáló eróziós folyamatot a lenti videó egy rövid, 30 másodperces részlete szemlélteti: